3:30 Az ébresztő lágy dallama iszonyatos rikácsolásnak tűnik és belerondít a legszebb álmomba
3:31 Magamba fojtott cifra káromkodás, háromnyammos, oroszlános ásítással súlyosbítva
3:35 Jól van, világ, pukkadj meg, felkelek
3:41 Baszki, most már tényleg ki kellene kelni az ágyból, lekéssük a gépet!
3:45 Vááááá

Volt, amikor a hajnal hatos indulás Podgoricába még jó ötletnek tűnt. Némmá, ott lesz az egész napunk, már Montenegróban tudunk reggelizni, mások akkor kelnek, amikor mi már két országgal arrébb leszünk etcetera. Ezek a bölcs meglátások mind véres torokkal a kukában végzik, amikor eljön az indulás ideje. Velünk sincs ez másként.

Gyakorlatilag átteleportálunk Podgoricába, közvetlen a felszállás után álomba merülve és valahol a “Cabin crew, start of descent” táján magunkhoz térve. Oké, egy óra a repülőút, amiből cirka tizenöt perc emelkedés, huszonöt ereszkedés, a kettő között meg megyünk egy kicsit egyenesen is. Vicces. Pláne, hogy kocsival meg, ahogy úgy hat évvel ezelőtt sikerült megközelíteni Montenegrót Szerbián át, egy örökkévalóságnak tűnt.

Amint a lelkünk is beér bennünket, elkezdjük látni is a körülöttünk lévő teljesen másfajta világot. Valahol reggel kilenc táján hagyja el a számat, hogy “Szeretem ezt az országot. Nem értem, de szeretem.”

(Budva óvárosa)

Gyors egymásutánban történik néhány dolog:
– táblával várnak a reptéren, amin a saját nevemet látom (mindig vágytam rá, olyan rocksztáros érzés volt, és az sem különösebben érdekelt, hogy csak a kölcsönzős srác tartotta),
– kocsit bérlünk (a biztosítást kétszer fizettetik ki, de cserébe közli a kedves fiatalember, hogy nem kell lemosatnunk az autót, mielőtt visszahozzuk – szívszaggatóan megható),
– salátás-sajtos szendvicset eszünk meglepetésszerű kecsap-majonéz töltelékkel és jobb híján eszpresszóval öblítjük le, mert sehogy sem tudom megértetni a pincérrel, hogy a helyi kávét szeretném kérni (erről később még lesz szó).
Kiszeretünk Podgoricából, mielőtt még alkalmunk lenne beleszeretni és – bár szívünkben fenntartunk neki egy (igen piciny) zugot – pánikszerűen elhagyjuk a fővárost.

Spontán alakul a program, egy nagyzolósan Niagarának nevezett vízesés felé tartva egyszer csak hatalmas tömegre leszünk figyelmesek az út mentén, majd kiderül, hogy a helyi piacra bukkantunk. Boldogan merítkezünk meg a vizuális orgiában.

A Niagaráról kiderül, hogy valójában egy elképesztően helyes placc, hatalmas chill és gyönyörű környezet. És végre-végre hozzájutok ahhoz a bizonyos kuvana kafa-hoz is.

Erről muszáj elmesélnem az első élményemet, ami 2013-ban ért, amikor még nem tudtam, hogy ez nem olyan cucc, amihez én hozzászoktam. Valahol a szerb-montenegrói határ környékén elkezdtem nagyon vágyni egy csésze kávéra, beültünk hát egy helyi kispiszkosba és kértünk egy kávét. Akkor sem gyanakodtam, mikor a pincér megkérdezte, mennyi cukorral kérem. Emberünk kihozta a sűrű iszapra hasonlító italt, amit én azzal a lendülettel, amúgy megszokásból jól felkevertem a kiskanállal, amit ráadásul a szomszéd asztalról loptam, mert nekünk nem adtak.
Hiba volt.
A montenegrói kávét ugyanis (hasonlóan a görög és török testvéréhez) úgy főzik le, hogy a zaccot is benne hagyják a csésze alján, a cukorral pedig összeforralják, ha kérsz bele. Felkeverni viszont tilos, mert akkor az alján lévő sűrű mocsár szépen eloszlik a tetején lévő iható kávéban és az ihatóságnak rögtön búcsút is lehet mondani.
Szilvi barátnőmnek szülinapja van, így egy kis meglepivel készülök. Mindig feltűnően csillogott a szeme, amikor a siklóernyőzésről meséltem neki, úgyhogy leszervezek neki egy tandemrepülést Budvában. Csak annyit tud, hogy időre oda kell érnünk a városba.
– Ú, de izgi! Valami különleges, tematikus városnézés lesz? Nagyon szeretem az ilyeneket! – kérdezi reménykedve.
– Hát, ez egy igazán különleges városnézés lesz, igen. – próbálom eltüntetni az elégedett vigyort az arcomról.

Útban Budva felé látunk egy siklóernyőst a tenger felett repülni. Na most, ha úgy teszek, mint aki nem veszi észre, az elég feltűnő, úgyhogy inkább meglepődést színlelve felsikkantok: nézd, egy ernyő a levegőben! Barátnőm hosszan kiséri szemével a pilótát és amikor megjegyzi, hogy atyaég, mekkora őrületes flash lehet itt a budvai öböl felett repülni, tudom, hogy valamit végre nagyon jól csináltam.

A kotori-öböl több szempontból is meglepetés számunkra. Elsőként azért, mert valójában sokkal gyönyörűbb, mint képzeltük. Másfelől azért, mert két b.szott nagy (akarom mondani, hihetetlenül hatalmas) óceánjáró épp aznap köt ki ott, nagyjából kétszer hatezer főt okádva ki magából Kotor apró városába, amitől kissé heringes dobozra kezd hasonlítani a szituáció. Harmadsorban azért, mert a Cukar nevű kis helyi cukrászdában, ahol három oldal a menüben csak fagyikkal van tele, nem kapunk fagyit.

Végül negyedszer azért, mert teljesen véletlenül rájövünk, hogyan tudunk ketten uszkve 16 sörnyit spórolni a kotori várba való feljutáson (indul egy szerpentin az egyik csatorna partján, azon kell felmenni, és csak lefelé tenni meg az 1400 lépcsőfokot – és tádáááámm, a fejenként 8 eurós belépti díjat, amit a lépcső aljában kérnének el azért, hogy a többi turistával lökdösődve felküzdd magad, mind jól el lehet inni).

A Njegosev Mauzóleumnál egy stáb forgat éppen, kiváncsian beleütjük az orrunkat a történésekbe. Nem vagyok rá büszke, de számomra ekkor derül ki, hogy létezik olyan, hogy Small Olympic Games, amit ’85 óta Európa apró államai (Málta, Monaco, Luxemburg stb.) számára rendeznek és idén Montenegróban tartják május végén. Ehhez készítenek kampányfilmet, három tündér részvételével, akik az olimpiai lángot gyújtják meg és táncot járnak a sportesemény megrendezése feletti örömükben.

Maga a mauzóleum amúgy egy érdekes cucc. Egy csodaszép hegy tetejére pattintották oda, nagyjából 1700 méterrel tengerszint fölé, átvágtak érte egy sziklát, hogy meg lehessen közelíteni (sacc 500 lépcsőfokon), felhúztak egy impozáns épületet, de az állítólag díjnyertes dizájnnal megáldott sír maga egy egyszerű téglatest.

Hányattatott sorsa során az Osztrák-Magyar Monarchia idején Petar II Petrovic Njegos (az ország egykori szellemi és politikai vezetője, költő és filozófus) hamvait és a délszláv nemzeti érzést kicsit Ferenc Józseffel helyettesítették, majd a háborúban megrongálódott épületet később helyreállították és visszahelyezték a hamvakat is.

Mi leginkább a kilátást értékeljük, valamint hógolyózunk kicsit Petar bácsi emlékére.

(az egyik tündér)(a világon minden sörnyitó. ja, nem. minden derítőlap.)

(fotó: Igaly Szilvia)

Rengeteget lehetne még mesélni Montenegróról, még így is, hogy mi most csak a tengerpart környékét érintettük, de északon a hegyek, a türkiz folyók, a csillámló tavak és az egyre-másra előbukkanó kolostorok egy másik, különleges mesevilág.

HASZNOS INFÓK

Repjegy: fapad rendszeresen jár Budapest-Podgorica között, megfizethető áron, a repülési idő egy óra

Közlekedés: mi béreltünk kocsit, lévén rövid időt töltöttünk kint, és ahogy láttuk, az autó szükséges is. Viszont a helyiek vezetési stílusához finoman szólva is hozzá kell szokni (az a szabály, hogy nincs szabály), és érdemes biztosítást kötni.

Szállás: így szezonon kívül Budvában elképesztően olcsó és szuper szállások közül válogathattunk, az apartmanunk közel volt az óvároshoz és a tengerparthoz, szép kilátással a hegyekre.

Kaja: a ligne na zaru (grillezett tintahal) kötelező elem a herkentyűk szerelmeseinek, de szívből ajánlom a polipot is, plusz húsimádóknak ott a klasszikus cevapcica és tsai. Burek minden sarkon elérhető és a kuvana kafa-t ne hagyjátok ki. Csak nem kell a kiskanalat lopkodni hozzá a szomszéd asztalról.

Siklóernyős tandemrepülés: budva-paragliding.me, kérd Slobodan-t.

Comments