Huss és pöcc
Ezerrel tündököl a nap, a sugarai csillannak a tenger lágy hullámain, halkan susog a szél a ciprusok között, “G-dúrban zúgják a fákon a kabócák, hogy láss csodát” – én pedig ülök a kocsiban és épp a fejemet verem a kormányba.
Epic fail.
Talán ha arról is olvashatnék az utazós blogokban, hogy valami nem úgy sikerült, ahogy, jobb lenne. De mindig mindenki sájnihepi, épp akkor épp élete legszebb helyén jár, ahol a világ legklasszabb dolgait csinálja rakásra és a földkerekség legjobb kajáit fotózza (eszi is vajon?) számolatlanul.
Látszólag mindenkinek minden mindig remekül sikerül. Én meg ülök a tengerparton egy félrecsúszott nyaralás második napján és kétségbeesetten igyekszem nem arra gondolni, hogy velem van a baj.
– És, jó volt a horvát tengerparti nyaralás?
– Nem.
– Hö?!
És magyarázkodhatsz. Pedig valahol belül tudod, hogy a másik nem hiszi el. Hogy egy tengerparton szarul érezted magad. Mert olyan nincs is.
Mert szeretni kell a nyolcésfélórás utat végig vezetni hetvenes átlaggal az autópályán.
Szeretni kell a döglesztő hőséget.
Szeretni kell az egymás intim szférájában heverő embertömeget.
Szeretni kell a pofátlan árbeli lehúzásokat a parkolásnál, a bárban, az étteremben.
Szeretni kell a látszólag minden koncepció nélkül egymás mellé szoros testi közelségbe felhúzott házakat, a karnyújtásnyira piros melltartót szárító szomszédot, a nem szűnő csatornaszagot a szobában.
Szeretni kell az óváros esti forgatagát, a fagyiárust, a komolyabban áradó Dunát megszégyenítően hömpölygő tömeget, a felesleges kacatokat kínáló, egymás mellett ilyen tömegben ki-érti-hogyan megélő csetreszárusokat.
Szeretni kell a tömegturizmust.
Szeretni kell az egymással veszekedő magyar családokat is. Odamentél, hát élvezd.
– Jó napot kívánok, mennyi itt a parkolási díj?
– 50 kuna (kb. 2500Ft, a szerk.)
– Egy napra?
– Igen, alles tag, alles tag.
– És ha csak egy órát maradnánk?
– Akkor 20.
Jó, Meli, oké, neked nem jön be a meleg, a tömeg, a turisták meg a lehúzások. Akkor mégis mi a bolondos őzike két szép szeméért döntesz úgy, hogy egy olyan helyre mész pihenni, ahol meleg, tömeg, turisták és lehúzások vannak?
Tízezer dolláros kérdés.
Egyetlen válaszom van rá, mármint az örök optimizmuson kívül. Amikor a barátnőm mesél a tengerparti röpke kis nyaralásukról és azzal fejezi be: ó, de jó lenne visszamenni, nekem erre mindössze egyféle lépés rajzolódik ki a sakktáblán: hát akkor?!
Aztán ez is csak olyan, hogy le kell érni a mélyére, elengedni mindent, és onnan megindulsz felfelé.
Minden mindegy alapon lelünk magunknak két seggnyi helyet a bárban, kiülünk a partra, rendelünk egy sört Szilvinek, egy kávét nekem (a sört délelőtt 11-kor, a kávét tejjel, muhhh, micsoda rebellis hozzáállás), elszívunk egy cigit (egyikünk se dohányzik) és elkezdünk torkunkszakadtából röhögni magunkon és a helyzeten.
Na, onnantól minden jó lesz.
Nem feltétlen választhatjuk meg az épp bennünket körülvevő dolgokat, nem feltétlen befolyásolhatjuk a történéseket. Előfordul, hogy hibákat követünk el, időről-időre tévedünk. Elvárásaink vannak, amelyek azután csalódásokhoz vezetnek. Emberi.
Azt viszont mindig megválaszthatjuk – és ha valami, hát ez számít -, hogyan reagálunk minderre. Ordas nagy közhely, de sajnos így van.
A nyaralásunk ezután sem válik csak úgy “huss és pöcc” unikornisos, tündérmesés leányálommá. A szarszag is megmarad a szobában és a tömeg sem lesz kisebb. De tudatosan keressük a pillanatokat, amikben jól érezzük magunkat. A víz felett sok az ember?! Semmi gond, a víz alatt kevés a hal.
És ez tényleg csak egy kattintás, valahol az egyik agytekervényben, csak át kell írni egy viselkedési mintát: na, ez az igazi “huss és pöcc”.
