Tátra tantra – A Sas-út

Lusta délután, lassú kameramozgás, a nő éppen képeket néz. Képeket hegyekről. A fókusz lassan átcsúszik a fotókról a nő szemére. Csillog.
“Ó, basszus, de gyönyörű ez a hely, még sosem voltam a Tátra hegyei között…!”
Vágás.
Felirat: Uszkve két héttel később…
A kamera láthatóan nem tud betelni a látvánnyal, megriadt madár szárnycsapkodására emlékeztető hévvel svenkel a csipkés hegygerincek között, majd megállapodik egy látványosan kiugró sziklán és onnan lassan fordulva egy női szempárt mutat premier plánban. Csillog.
“Ó, basszus, de gyönyörű ez a hely, itt vagyok a Tátra hegyei között…!”

Apu néha sérelmezi, hogy “messze esett az alma a fájától”, vagyis egy csomó dologban különbözik egymástól az életünk és a gondolkodásunk. Egy dolog viszont elvitathatatlanul biztosnak látszik: a hegyek szeretetét a szüleimtől kaptam. Míg én valahol lötyögök a nyárban, ők Anyuval a Grossglockneren másznak vagy barátokkal a Zugspitze csúcsát hódítják. Mindezt hatvanon túl. Bitang élet! Egy szóval volt honnan örökölni a hegyekkel kapcsolatos beakadást.
Fura is, hogy a Tátra eddig elcsúszott a radar alatt. Főként, hogy a leghíresebb, talán legnehezebb tátrai túraút, a Sas-út már évek óta kacsintgat rám. De már megtanultam, hogy bízni kell az életünk időzítésében, és hogy mindennek ideje van, ami akkor jön el, amikor és ebbe néha kevés beleszólásunk van. De most eljött végül a Tátra ideje is. Pontosabban az én időm a Tátrában.

Peti mindent leszervez, mire kettőt pislogok. Időzít, hogy épp ellentétesen érkezzünk és haladjunk a tömeggel, menedékházbeli szállást intéz, időjárást figyel, felszerelést pakol, túrautakat hasonlít össze.
Amikor közli, hogy a Sas-utat nézte ki, összerezzenek. Egy derékbecsípődéses probléma miatt az elmúlt hat hétben egyáltalán nem tudtam sportolni, az állóképességem a béka segge alól ijedten kukucskál kifelé. Aha, a Sas-út. A legnehezebb, legtöbb kihívást rejtő túraút a Tátrában. Hát mi mással is kezdenék?! De aztán győz a “józan ész” (ezek az élet legkiábrándítóbb pillanatai. Mikor győz a józan ész.) és leszavazom, tekintettel a helyzetemre.
Ám valahol legbelül érzem, hogy a félelem irányítja a döntéseimet. Derekasan szólva: lef.som a bokám a gondolatra, hogy belekóstoljak a Sas-útba, és kényelmesnek tűnik ráfogni az állóképességemre, hogy úgysem fog menni. Így már előre legyártom a mentséget egy talán soha be nem következő kudarchoz.

Már az út legelejen, alig hogy elhagyjuk a zsúfolt Zakopane-t, ujjongok. Fenyvesek közt kanyargó út, lankás dombok mögött egy-egy sziklaorom csillan a távolban, caplatunk felfelé a kitaposott ösvényen, csak mi. Vasárnap van, kora este, mindenki lefelé jön a hegyekből. Megszámlálhatatlan kérdő és/vagy szánakozó tekintet kereszttüzében haladunk felfelé, az emberek láthatóan nem értik, miért megyünk a “rossz” irányba.
És fent vár a mesevilág. Szégyen, nem szégyen, elpityeredek, ahogy meglátom a Gąsienica-völgyet, a szemtelenül lila virágszőnyegben megbújó kis menedékházakkal, a háttérben zordan magasodó sziklacsipkékkel.
És ott a Sas-út. Fenséges, elegáns, hívogató. Kiürül az elme, csak a szív érez. Nincs kérdés. Megyünk.

Másnap hajnalban rugós bicskát megszégyenítő hirtelenséggel pattanok ki a hálózsákomból, hogy megcsodálhassam a napfelkelte fényeit.
Gyors reggeli, pakolás és elindulunk. Az útvonal eleje kellemesen lankás, ám varázslatos panorámát tár elénk, itt még a Sas-út ormai is megnyugtatóan biztonságos távolságban vannak, plusz dolgozik bennem egy fájdalomcsillapító és egy erős kávé különös kombinációja, úgyhogy vígan szökellve, csupa pozitív derülátással tekintek a nap kihívásai elé.
Elérünk egy tengerszemet, rácsodálkozunk a tükrében tótágast álló hegyekre, rosszullétig esszük magunkat a bokrokról legelt áfonyával, majd kezdődik az igazi kaland. Már a beszállás is kezd trükkös lenni: via ferrata-szerű a megközelítés, de nem fém drótok, hanem láncok segítik a mozgást.
A hirtelen emelkedéstől a pulzusom az egeket verdesi, a látványtól a lélegzetem ki-kihagy, a kaland ízétől vadvízi folyamként zakatol a vér az ereimben.

Felérünk a Zawrat-hágóba, a Sas-út beszállójához. Újabb elpityeredés, ilyen csodát képtelenség befogadni. Szép-szép egy magashegyi kilátás akkor is, ha kiszállsz a kocsiból és gyorsan lefotózod, de az amolyan cserbenhagyásos gázolás. Minden attól lesz még varázslatosabb, még lélegzetelállítóbb, még megfoghatatlanabb, hogy megküzdöttél érte. Hogy időt, energiát, na meg égő combizmokat és ziháló tüdőbolyhokat adtál azért, hogy láthasd a leírhatatlan szépséget. Onnan, ahová csak a lábad visz fel.

Egy kis pillanatra magamba mélyedek, mert látom a fenyegetően közeledő viharfelhőket, és 2000m felett, a Tátra legnehezebbnek tartott túraútjának kezdetén épp mindenre szükséged van, csak csúszos sziklákra, bakancsvízben lubickoló zoknira és szemedet homályosító esőre nincs. Úgyhogy kötök egy alkut az univerzummal: ha most itt fent hagy bennünket szárazon túrázni, lefelé menet a tónál, ahonnan már könnyű út vezet vissza a völgyig, tiszta erejéből nekiláthat majd esni.
A felhő irányt vált és elkerül bennünket.
Megindulunk.

A hegy óriási tanítómester és minden túra egy önismereti utazás. Párszor megcsúszik a bakancsom a gerincen, rámtör a pánik, eszembe jut, hányan haltak már itt meg és a szívem eszeveszett dübörgésbe kezd. Ilyenkor becsukom a szemem, és először is rendezem a légzésem, majd a gondolataimat. Egyetlen perc és újra összerakom magam fejben, ismét koncentrálok. Csak így mehetek tovább.

Nincsenek sokan a hegyen, de így is néha torlódás alakul ki egy-egy kitettebb helynél (haha, az egész út annyira kitett, amennyire gerinctúra csak kitett lehet, szóval ez így azért érzős). Egy lány pityereg a semmibe vezető fém lépcső előtt a Zerge-csorbához közeledve, egy másik, futócipőbe és műkörömbe öltözve fél nagyon egy láncos szakasznál.
Én magam a 2291m magas Zerge-hegy csúcsán borulok ki először, melyet később pár további követ. Mindannyiszor úgy érzem, elfogyott minden erőm, képtelen vagyok tovább menni. És mindannyiszor lenyúlok a tartalékaim mélyére, erőt merítek valami megfoghatatlan, érthetetlen, feneketlen forrásból, és megyek tovább. Harci pocok üzemmód, ahogy Edina barátnőm mondaná.

Cirka a Sas-út felénél szállunk ki az útból, egy elképesztően kitett és meredek részen, izgő-mozgó sziklákon, nagyjából B-s ferratanak megfelelő úton ereszkedünk lefelé úgy 500 métert, persze biztosítás nélkül.
Végtelen idővel és néhány kemény pillanattal később leérünk a kényelmesbe, a tóhoz, innen sztráda vezet vissza a menedékházig.
Szinte meg sem lepődök, amikor a tóhoz érünk és az univerzum beváltja az alku ráeső részét: istentelenül elkezd szakadni az eső. Megköszönöm az életnek a figyelmességet: óriási szerencsénk van, hogy nem fent kellett az útból menekülni ilyen körülmények között.

Amikor végül visszaérünk a menedékházhoz, két páleszt lehúzok egymás után, és annyi erőm még marad, hogy lezuhanyozzak, mielőtt rávetem magam az emeletes ágy tetejéről hívogató hálózsákomra. A térdem kipurcant a hosszú ereszkedéstől, a combom remeg a mászástól, a karom ég a láncokban kapaszkodástól. Kimondhatatlanul fáradt vagyok.
A lelkem viszont ragyog. Csodát láttam, csodát éltem át, olyan csodát, amire nincsenek szavak.

HASZNOS INFÓK

A Sas-út (Orla Perć)

• a teljes út hossza kb. 4,5 km, szintkülönbsége 1020m a beszálló és kiszálló szakaszok nélkül, teljesítéséhez átlagosan sportos fizikummal nagyjából 7 óra szükséges, pihenőidők nélkül
• az út a Zawrat-hágó és a Zerge-hegy között egyirányú, kizárólag nyugatról kelet felé lehet haladni (nyilván találkoztunk két fickóval, akik fordítva csinálták. Nyilván magyarok voltak.)
• a túrázás itt nagy odafigyelést igényel, és bár nem kell hozzá hegymászó-sziklamászó tudás, sem speciális felszerelés, magashegyi tapasztalatot nélkülözők számára(főként rossz időjárási körülmények között) nem ajánlanám
• az úton sok helyen láncok segítségével lehet haladni, egy helyen létrán kell lemászni, sok a kitett párkány, kémény, amelyek nagyfokú odafigyelést igényelnek.
• Túrabakancs elengedhetetlen, kesztyű ajánlott a fém láncokhoz és mert hideg a szikla is, réteges öltözet, esőmotyó, víz, kaja stb., a szokásos cumó
• Hirtelen feltámadó szél, gyorsan karfiolosodó felhők esetén gyanút kell fogni és nincs értelme kockáztatni: a lehető leggyorsabban el kell hagyni az utat
• Érdemes fent aludni menedékházban, bár hosszú hónapokra előre betelik minden hely – de ha érdekel, egy cinkos összekacsintás kiséretében, halkan, szívesen elárulom a trükköt, hogyan lehet mégis a világ egyik legmesésebb menedékházában szállást foglalni két nappal a túra kezdete előtt.
• Az általunk megtett útvonal:

1. nap Zakopane – Gąsienica-völgy (kb. 650m szint, kb. 6,5 km távolság)
2. nap Gąsienica-völgy – Zawrat – Zerge-hegy – kiszállás a fekete jelzésen – Gąsienica-völgy (kb. 1000m szint fel, 1000m le, 10,5km távolság)
3. nap Gąsienica-völgy – Zakopane (kb. 650m szint, kb. 6,5 km távolság)

Comments