A máltai csirke
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)
Az élet egyik legnagyobb ajándéka számomra az a sok-sok érdekes ember, akikkel az utazásaim során összetalálkozom. Van, akikkel csak öt percre, mégis hosszan rezonálnak bennem valamiért. Robert ilyen.
Az első mondata valahogy úgy hangzik, hogy kijelenti, ő művész. De nem pökhendin, nem felvágósan, inkább csak tárgyilagosan. Milyen művész, kérdem, és keringenek a fejemben az ötletek a festőművésztől a szobrászon és a zenészen át a fotóművészig. Szakács, mondja.
Gyors egymásutánjában kettőt pislogok a váratlan válaszon, és eldöntöm, hogy ez az ember engem rettenetesen érdekel. Nem is hiába, mert ezzel a rövid párbeszéddel valami nagyon remek kezdődik el. Robert mesélni kezd. Úgy beszél a főzésről, hogy közben csillog a szeme, és tudom, érzem, hogy neki ez olyasvalami, mint nekem a fotózás. Úgy beszél róla, hogy olyan, mintha zenét hallgatnék. Úgy beszél róla, hogy látom magam előtt, amit csinál és ahogy csinálja. Úgy, hogy érzem az illatokat. Tényleg művész.
A beszélgetés egy emelkedettebb pontján megkérdem tőle, van-e olyan étel, amit különlegesen szeret főzni. Már nem is tudom, mire számítsak, mert úgy tűnik, Robert nem a szokványos válaszok embere. De amit mond, attól azért így is dobok egy hátast. Csirkemell.
Csirkemell? Az a száraz, ízetlen, izgalmatlan izé, amiben általában semmi fantázia nincsen? Csirkemell, jól hallottam?
Látja a kérdőjeleket gyülekezni a fejem felett, elmosolyodik, és mesélni kezd. Na most, akit kicsit sem érdekel a főzés, az két dolgot tehet: (a) itthagyja most a posztot és keres valami izgalmasabbat, vagy (b) tovább olvas és talán éppen úgy meglepődik majd, mint én. Teljesen biztos vagyok ugyan benne, hogy nem fogom tudni pontosan úgy átadni a szavait, ahogy engem megérintettek, de megteszek mindent, ami tőlem telik.
Szóval először is, jelenti ki Robert, a csirkemellet félreértelmezik. Mert ha jól készítjük el, egyáltalán nem száraz és fűrészporosan rágcsálós. A zamatos csirkemell története ott kezdődik, hogy nem a szokványos módon, függőlegesen vágjuk fel, hanem hosszanti vízszintes szeletekre, úgy magyarázza, körülbelül három szeletke jön ki egy mellből. A serpenyőbe az olívaolaj mellé kis vajat is teszünk, de nem melegítjük túl forróra, közben besózzuk a ciciket és belefürdetjük őket a serpenyőbe. Nagy lángon megsütjük az egyik felüket, míg a hátukra rozmaringot és zsályát szórunk, aztán megfordítgatjuk őket és azonnal le is vesszük a hőfokot, hogy a fűszerek ne égjenek meg. Robert szerint a fűszerezéssel addig kell kisérletezni, amíg az elkészült csirkemellben nem érezzük ki egyetlen fűszer ízét sem, mert akkor már túl sokat tettünk az ételbe. A fűszereknek együtt kell ízorgiát okozniuk, nem külön-külön, úgyhogy ez igényel egy kis tapasztalatot.
Sülögetnek tehát a mellecskék a serpenyőben, kis lángon, mi pedig adunk a piruló társasághoz egy kis foghagymát, meglocsoljuk őket egy fél citrom kifacsart levével és egy kis fehérborral. Ekkor ismét nagy lángra tesszük a gázt, hogy a fehérborból az alkohol elillanjon, majd kisvártatva újra letekerjük takarékra, hogy a husik a fűszerekkel és a borral nyugiban puhulgassanak úgy negyed órát még. Mint egy tánc.
Aztán amikor megsültek a szeletek, egy-egy karika paradicsomot tesz rájuk, csak a színharmónia kedvéért, mert arra is nagy hangsúlyt kell fektetni, hogy hogyan néz ki az étel, amit tálalunk.
Tátott szájjal, már-már vallásos áhítattal hallgatom és komolyan megkordul a gyomrom a beszámolójától. Olyan átéléssel mesél, olyan szenvedéllyel a hangjában, úgy csillog a szeme közben, hogy úgy érzem, órákig tudnám hallgatni. Aztán a beszélgetés végén bevallom neki, hogy én utálok főzni. Meg azt is, hogy nem kizárt, hogy ez változik még, mert ahogy most mesélt a főzésről, annak alapján nekem leginkább úgy tűnik, hogy ez egy remek játék, ami ráadásul még finom eredménnyel is jár, ha van időd és kedved a saját játékszabályaidat kitalálni hozzá.
