Azori-szigeteki varázslat
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)
Azori-szigetek. Még mindig annyira egzotikusan cseng ez a név a fülemben (és főként a portugál eredetije, Açores), pedig már lett volna időm megszokni. Naponta sokszor kimondom magamban, amikor egyszerűen csak örülök a pillanatnak, meg hogy itt lehetek.
Ez egy olyan sziget, ahol egyszerűen csak jó lenni. Akkor is, ha ítéletidő van, mint épp most (hideg, eső, viharos szél), meg akkor is, amikor százágra süt a nap és az óceán hűvös habjaiba lehet merülni (alig 24 órával ezelőtt). Lenyűgöző az időjárás szélsőségeinek gyors egymásutánja, az ember lánya csak úgy kapkodja a fejét. Semmit sem lehet kiszámítani, ha tegnap bikini kellett, ma lehet, hogy a nagykabát is kevés, fényvédő krém helyett esernyővel fegyverkezünk fel. És éppen ez a zabolátlan kiszámíthatatlanság, ami annyira tetszik itt nekem.
Faial olyan sziget, ahol otthagyhatod a biciklidet a tengerparton, nem viszi el senki. Ahol nem baj, ha nem működik az öreg járgányod zárja, mert nyitva hagyhatod a kocsiajtót is, a kutyát nem érdekli. Ahol folyton fúj a szél, néha játékosan bele-belekap a hajadba, máskor erőszakosan cibálja a ruhát rajtad, de emiatt az az érzésed, hogy mindig minden változásban van. A dimbek és dombok, a sziklaszilárd hegyek, a régi kőházak, a zöld legelők és az egész kis kikötőfalu olyan állandóságot sugároz, hogy kell legyen ellenpontja: és ez a szél.
Ez egy olyan hely, ahol nem rohansz sehová, mert egyszerűen értelmetlen. Ahol lelassul az élet, a lehető legjobb értelemben véve. Ahol zöldnél is zöldebb a fű és több a tehén, mint az ember. Ahol akkor dolgozol, amikor szükséges, és nem akkor, amikor a főnököd határidőt szab neked. Ahol akkor pihensz meg, mikor elfáradsz és nem amikor vége a munkaidődnek. Ahol álomra hajtod a fejed, mikor kimerültél és ahol akkor ébredsz, mikor kialudtad magad, nem pedig akkor, mikor a vekker beleüvölt a legszebb álmodba. Ahol eszel, mikor megéhezel és sétálsz, futsz, úszol vagy túrázol, amikor a testednek mozgásra van igénye. Ahol narancsot szakítasz a fárol a reggelidhez és ahol a citromvirág bódítóan édes illata semmi máshoz nem fogható. Ahol nem ciki rámosolyogni a szembejövőre, és ahol még beszélgetnek egymással az emberek. Ahol őrültként táncolhatsz a hegytetőn, ha úgy tartja kedved, mert senki se lát és ahol torkodszakadtából énekelhetsz az utcán, akkor is, ha rémes hangod van, mert úgyse hallja senki (vagy ha igen, legfeljebb veled örül).
Ahol mindenféle stressztől megszabadulsz, megtisztulsz és semmi más dolgod nincs a világon, mint élvezni a pillanatot és az életet.
És ezen a szigeten nekem máris van néhány kedvenc helyem, most ezekről lesz szó picit bővebben.
Az egyes számú, a legek legje számomra: Fajã da Praia do Norte.
Ez csak egy tengerpart. Hullámzik az óceán az öbölben, van néhány nagy kavics a parton és viszonylag nagyobb sziklafalak ölelik körbe. Szóval első ránézésre semmi extra. Mégis… Valami olyan megfoghatatlan életenergia sugárzik ebből a helyből, ami nem hagy hidegen, azonnal a hatása alá kerülsz. Eddig két alkalommal jártam itt, kétszer kétféle arcát mutatta az öböl. Először elképesztően hideg volt, másodszor csodásan meleg. A kettő között alig egy hét telt el. A szél ugyanúgy fújt, ugyanolyan fáradhatatlan energiával korbácsolta fel az óceán hullámait, mégsem voltam teljesen biztos benne, hogy valóban ugyanazon a helyen járok. Órákig tudtam volna üldögélni az egyik kövön és még akkor sem untam volna rá a látványra, főleg nem az érzésre, amit keltett bennem. Tökéletesen nyugodt voltam, boldog és elégedett (ilyen értelemben ez a hely messze veri az összes drogot, amit sosem próbáltam). Gyógyászati céllal receptre adnám, ha lehetne. Komolyan.
A második számú chill-out helyem a Capelinhos vulkán. Ez ráadásul teljesen igzis hely, Fajã nyugiterápiája után egészen vibráló. Ezen a helyen 1957 előtt a nagy semmi volt, vagyis pontosabban az óceán. Aztán a Capelinhos vulkán fogta magát és kitört, a parttól csupán 1km távolságra, és létrehozott egy új kis félszigetet, csupán azért, hogy aztán mindez a munka az enyészeté legyen, a félszigetet ugyanis kisvártatva elnyelte az óceán. Vulkánunk azonban hajthatatlannak bizonyult, mert néhány nappal később újra nekiveselkedett és folyamatos földrengésekkel, mint üdvrivalgással kísérve létrehozott egy újabb félszigetet, ami aztán már fenn is maradt. A teljes folyamat több mint egy évig tartott, amiről nálam tudósabb emberek úgy gondolják, hogy egyedülálló a szigetek vulkanológiájában. Bár a kitörések kimondottan erőteljesek voltak, senki sem halt meg. Vendéglátóm, Salomé néni mesélte, hogy ő ekkor négy éves volt és a szomszédos Pico szigetén éltek a családjával. De a mai napig emlékszik, mennyi hamut hordott át a szél Picora. Meg arra is, ahogy az új kis félsziget még lávától meleg felszínén sétálgattak.
Szentháromságom utolsó tagja pedig a Caldeira, vagyis Faial szigetének fő krátere. Faial, hasonlóan a környező szigetekhez, vulkanikus eredetű, ezt pedig le sem tagadhatná, bármerre mész, ennek nyomait látod. A tengerpartokon a jellegzetes sötét homokot, a meredeken óceánba ereszkedő partokat és persze a nagy krátert a sziget közepén – már ha látod. Mert az év legtöbb napján felhőtakaróba burkolózik és csak a nagy fehér tejfölt csodálhatod. Nekünk akkora mázlink volt, hogy nagyjából a teljes krátert láthattuk, bár gyűrűként vette körbe most is egy felhőréteg a két kilométer átmérőjű hatalmas lyukat. Lélegzetelállító méretei mellett olyan aprónak érzed magad, hogy bátran ajánlom ego-problémával küzdők számára az élményt: azonnal helyre rakod a jelentőségedet a világmindenségben. Ide most a portugál vendéglátóimmal jöttünk el, így nem volt lehetőség a krátert körbejárni, de teljesen biztos vagyok benne, hogy visszajövök és megteszem a karikát egyszer. Persze, bundabugyival felszerelkezve, ugyanis ez a látvány a csontig hatoló hideggel úgy fogadott bennünket, hogy a 20 fokos tengerpartról indultunk el felfelé, a legszebb nyárból.
Nem, ez a sziget sem szent hely, itt is hullámzik az élet, mint bárhol máshol: vannak szinuszgörbeszerű mélypontok és őrülten boldog periódusok is. És persze, a leírásom végtelenül szubjektív. Egy csomóan kénytelenek elhagyni a szigetet, mert nem találnak munkát, satöbbi, satöbbi. Mégis azonban, akikkel eddig beszélgettem itt, egyben mind egyetértettek: egyszerűen imádják a szigetüket és az életüket ezen a szigeten.
