Mindenhol jó, de legjobb… a fagyott Balaton
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)
Nekem a Balaton a riviéra. Napfény járja át a szívem újra, egy szál bikinit hoztam el az útra. Hányszor elmúlt már, de újra vár a balatoni nyár. Napozunk a Balaton mindkét partján, érzem már, hogy soha nincs határ, örökké tart a nyár. Ismerős, ugye?
(a dalszöveg idézetek sorban: Németh Lehel, 4F Club, KFT, UFO)
Van az átlag magyar embernek egy különös becsípődése, ha csak nem a tó partján él, a Balatonra kizárólag nyáron szeret leruccanni. Ez akkora klisé, hogy számtalan egynyári (értitek…) slágert is írtak róla, hozzá, a balatoni nyár a ’90-es évek popkultúráján kitörölhetetlen nyomot hagyott.
Nincs is ezzel semmi baj a világon, én is szeretem egy enyhe nyári estén a borospoharamon átnézve szemlélni a Badacsony oldalából a tavat, de talán méltatlanul feledjük el ezt a nagy vizet, amikor nem tudunk pancsolni benne.
Ráadásul rég volt már olyan tél, hogy ilyen klasszul befagyott a tó vize, pesti lányként talán gyerekkoromból emlékszem utoljára a jeges-havas Balcsira, úgyhogy amikor sokadik napja tart a napközbeni mínusz 14 fokos hőmérséklet, egy nap felkerekedek, hogy megnézem magamnak a fagyott Balatont.
Bundabugyi, három napi hideg élelem felpakol, csak biztos ami zicher, vonatra felül, romantikázik. Rajtam kívül mindössze egy külföldi pár ül a kocsiban, de ők is leszállnak Fehérvárnál, ebből úgy sejtem, nem lesz számottevő tömeg a tónál. Részemről iszonyúan élvezem az utat, végre nem kell vezetnem, nézelődök, vigyorgok mint a vadalma, süt a nap és a fűtött kocsiból a hideget is elegánsan félvállról tudom venni. A táj havas, amerre járunk, ettől valahogy lelassul minden, én pedig észrevétlenül feltöltődöm és azon kapom magam, hogy egy turista friss szemével tekintek a vidékre, rácsodálkozom a szép fényben megcsillanó dombokra és az óriási, hóval borított mezőre, mintha csak először látnám őket.
Sziszó felcsíp a vasútállomáson és egy klassz ebéd és még finomabb kávé után a tihanyi belső tónál kötünk ki, ahol valami elmondhatatlan fieszta-hangulat uralkodik. A tó jege 13 cm vastag, így a teljes tó koripályaként funkcionál, az emberek kijönnek a nagy hidegben, és az Apátsággal a háttérben siklanak a porcukrosan hóval borított jégen. Idill.
Persze, a kereskedelmi vénával megáldott büfések gyorsan felismerik a helyzetben rejlő lehetőségeket, mert az átfagyott korizók megmelegíthetik a torkukat és a kezüket némi forralt borral vagy forró fűszeres teával, és még bambi is kapható. (na, ezt hogy fogom angolra fordítani a külföldi olvasóknak, hogy megértsék az áthallást?! anyámborogass…)
Sikeres a forróitalmarketing, nyilván mi is megmelengetjük a lelkünket egy kis teával, mielőtt nekiindulunk eredeti célunknak, a magyar tengernek.
Na de ott aztán…! Percekig állok megkövülten, Sziszó már-már arra gondol, odafagytam én is. Csak azért nem ijed meg, mert időről-időre ámuldozó hangokat adok ki, ilyesmit, mint „úúú!”, meg „ááá!”, meg „azta!”, meg „nahát!”, meg „amanóba!”, meg „tyűamacskarúgjameg!”. Jó, hát aki ismer, tudja, ennyire nem vagyok szalonképes, amikor valami nagyon tetszik, úgyhogy ezeket a társadalmilag elfogadott örömködő kifejezéseket nyugodtan tessék behelyettesíteni nyomdafestéket kevésbé tűrőkre, és akkor nyomon vagyunk. A lényeg, hogy ámulok.
Azt hiszem, még életemben nem láttam olyan művészien összetöredezett jeget a Balcsi szélén, mint amit idén alkotott a hideg szél és a tó vizének páratlan kettőse. Mintha egy másik bolygóra csöppentem volna hirtelen. Minden éles, hideg és kemény, karcos-morcos és hegyes. Mégis, valami olyan ritmusa van a kialakult képződményeknek, ami az egyik legharmonikusabb dolog, amit valaha láttam. Elképzelem hozzá a szelet, ami kialakította a formákat, az ellenállhatatlan erőt, és még inkább le vagyok nyűgözve.
Ráadásul, remek érzékkel, valaki az alpesi steinmann-ok (tudjátok, az egymás tetejére pakolt túraút-jelző kövek) mintájára az üvegszilánkra hasonlító jégdarabokból szobrot állított, amin a lebukni igyekvő nap fénye eszeveszetten csillog.
Na kész. Itt van végem. Képtelen vagyok elszakadni a jelenségtől.
De későre jár és nekünk el kell indulni, pedig úgy vonakodom, mint egy kisgyerek. Még háromszor visszafordulok az úton, hogy egy utolsó, egy utolsó utáni, és egy ezmostmáristenbizonyalegutolsó képet készítsek a lemenő napról, aztán magára hagyjuk a tavat, a ráboruló jeges nyugalomban.
Balaton, én így (is) szeretlek.
