EGY HÓNAP CSEND
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben. Az Into the wild remek zenéje ehhez a poszthoz Varenke Gergőnek jutott eszébe, hatalmas köszi érte. Az úticél, amit javaslok cserébe: a földgolyó. Te úgy tűnik, mindenhol otthon vagy rajta.)
A Mind the Map blog szabadságra megy július hónapban.
Én meg Norvégiába.
(Nagy levegő beszív, kifúj. Már attól gyorsabban ver a szívem, ha csak rágondolok.)
Igazából ezzel minden infót el is mondtam, ami pillanatnyilag a rendelkezésemre áll, úgyhogy itt vége is lehetne a bejegyzésnek. De talán segítek azzal, ha elmesélem, milyen körmötrágni életreszóló kaland előtt, és hogyan állnak össze olyan dolgok szép kerek egésszé, amik elsőre hibátlan nagy káosznak látszanak.
Miért éppen Norvégia?
…kérdezték sokan, és eszembe jutott egy régi tévésorozat (igen, akkoriban még néztem tévét), ami a Miért éppen Alaszka címet viselte, és egy olyan dokiról szól, aki figyelmetlenségből az alaszkai hóbanfagyban kényszerül dolgozni, mert nem olvasta el az apróbetűst részt a szerződésében.
Mert mit lát Norvégiában, aki feltette ezt a kérdést? Tökhülye hely, ami ráadásul irtó messze van, nyáron se megy a hőmérséklet 10 fok fölé, de legalább folyton esik az eső, plusz mindezek mellé úgy háromezer forintba kerül egy korsó sör.
Ehhez képest mit látok én benne? Egy olyan kalandot, amiben még sosem volt részem. Egy hívást, egy vonzást, aminek muszáj engedelmeskednem. Egy megérzést, ami azt mondja, jó lesz nekem ott. Egy lehetőséget, hogy felfedezzem a Lofoten-szigetek lélegzetelállítóságait. Egy alkalmat, hogy megmutassam, képes vagyok megvalósítani egy régi álmot. Egy hónap csendet, kiszakadást a civilizációból, befelé figyelést, tanulást. Egy bátor döntést, ami olyan izgalmas, hogy már a rá való várakozás gyönyörűsége miatt megéri. Egy utat, amin úgy néz ki, végig kell mennem.
A végső lökés
– Judit, figyu, kitaláltam, hogy fogok egy sátrat, elmegyek északra, kalandozok egy kicsit, embereket meg szépséges tájakat fotózok és élményeket gyűjtök. De már a gondolatra is remegni kezd a lábam a félelemtől. Mit gondolsz?
– Melcsikém, az az igazság, hogy az én lábam még jobban remegne. De köztünk az a különbség, hogy nekem csak remegne a lábam, neked meg remeg a lábad és mégis megcsinálod.
(Jó, a lábremegés helyett más, nyomdafestéket kevésbé tűrő kifejezéseket használtunk. De nem ez a lényeg. Néha csak ennyi lökés kell, hogy elhatározzuk magunkat. Köszi Judit!)
Mi lesz ott?
Fogalmam sincs. Egy ideje próbálom úgy élni az életem, hogy a lehető legkevesebbet tervezek és rugalmasan alkalmazkodom ahhoz, amit az élet elém sorsol. Ez nyilván a munkám szabadságából is adódik, de a magamfajta mindent-eltervezősnek nyilvánvalóan hosszú tanulási folyamat. Most értem meg rá, hogy el tudjak menni úgy egy egy hónapos útra, hogy van egy oda-, meg egy visszajegyem és hogy a kettő között mi, mikor és hogyan fog történni, az egyelőre balladai homály.
Ez elsőre ijesztő, mert az ismeretlentől mindig félünk, de amikor ott vagy, akkor megoldod, mert meg kell. És mert kaland, és a kalandnak az a különös ismertetőjele, hogy kiszámíthatatlan. Kicsit el kell veszni benne, kicsit meg kell küzdeni érte, és közben nagyon át kell élni.
Szóval kézen fogom a fényképezőgépemet, veszek a hátamra egy zsákot, megtömöm sátorral, hálózsákkal, túracuccokkal és elindulok.
„I am going to put myself in the way of beauty” ahogy a Wild c. film főhősnője mondja, aki ezeregyszáz mérföldet gyalogolt, hogy egy személyes tragédia után újra rátaláljon önmaga legjobb verziójára. Nekem szerencsére nincs személyes tragédiám, csak kalandvágyam. De a szépség útjába ugyanolyan szívesen állok.
Oszlik a köd
Amikor úgy jut eszedbe egy óriási kaland gondolata, hogy nagyjából nulla tapasztalattal rendelkezel sátorozás meg nomádkodás terén, akkor azért elgondolkodsz, hogy ezt most kétféleképpen lehet felfogni. Idiotizmusként (najó, hívjuk túlzott önbizalomnak) vagy lehetőségként. Én az utóbbi mellett tettem le a voksom. Volt ebben nem kis szerepe Reninek, akit személyesen nem ismerek, de a hasonló hullámhossz összehozott bennünket az éteren keresztül. Reni a Highest, deepest and everything in between blogot vezeti, és az egyik legbelevalóbb csaj, akit ismerek. Mindenféle előzetes bringás tapasztalat nélkül Dél-Kelet Ázsiában gondolt egyet: hazabiciklizik Magyarországra (Szingapúrból indult, most Törökországban jár). Ezt írta róla, mikor bizonytalan volt a hogyan-t illetően: „De gondoltam, ha ez a hívás nekem szól, akkor majd csak megjönnek a válaszok is.” Ez a mondat beégett az emlékezetembe és sokszor eszembe jut, mikor a norvég utamra gondolok és tele vagyok kérdőjellel.
Nem vagy egyedül
És ha ez a te utad, akkor tényleg elkezdenek jönni a válaszok is. Egy csomó embertől kaptam lelkesítő gondolatokat, bíztatást, ami nem hagyta, hogy félelemből megfutamodjak. Zoli, akit életemben nem láttam még előtte, felajánlotta, hogy kölcsönadja a (remek) sátrát, és Gergőnek köszönhetem, hogy nem fogják már Ferihegyen kidobatni a security-nél a sátorrudakat a kézipoggyászomból. Barna a hálózsákját, Peti a powerbankját, Attila a konstruktív ötleteit ajánlotta fel a terveimhez, Renatas (és még sokan mások, bocs, ha nem sorolok mindenkit név szerint, rengeteg segítő üzenetet kaptam), szintén ismeretlenül, mindenféle jótanácsokkal látott el (úgy látszik, felülreprezentálnak a pasik ezúttal, mintha talán nekünk lányoknak nehezebb lenne kilépni kicsit az életünkből. Vagy ez a megmutatom-hogy-boldogulok-a-természetben dolog kevésbé lányos, nem tudom. Mindenesetre hatalmas köszönet minden pasasnak a segítségért, a csajoknak pedig a mellettem állásért.)
Hab a tortán, hogy az Olympus nagylelkűen ad mellém egy útitársat egy mirrorless kamera személyében, így a legfontosabb kérdés, a „de-hogy-a-viharban-fogok-még-egy-háromkilós-gépet-is-magammal-cipelni” szintén megoldódni látszik. Úgy látszik, minden összeáll, mire kell, csak nem kell előre feleslegesen leaggódni az egészet.
Záró gondolatok
Onnan tudom, hogy jó az irány, hogy úgy tűnik, minden szükséges segítséget megkapok ahhoz, hogy ez az egész létrejöhessen. Szóval hamarosan elindulok. Egy hónapig nem lesz új Mind the Map bejegyzés, nem lesznek képek a facebook-on és az instán. Nyári szünetre megy a közösségi médiás életem is. Eléggé szeretem a gondolatot.
Egy hónap csend jön. Szimbolikus. Blogilag, és ami még fontosabb, a fejemben is.
Augusztusban találkozunk, isteni nyarat nektek és ne felejtsétek el, hogy néha mindannyiunknak jót tesz egy kicsit megnyomni az off gombot az örökké analizáló agyunkon.
(A cikkhez felhasznált fotó kivételesen nem saját (mert hogy még nem jártam ott), Søren Birkemeyer készítette, minden jog őt illeti.)
