Madeira, az álmok szigete, befejező rész – találkozások

(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)

Reg: – Elvették mindenünket a nyomorultak, kiszipolyoztak minket. És nem csak minket, apáinkat is. És apáink apáit is.

Loretta: – És apáink apáinak apáit is.

Reg: – Igen.

Loretta: – És apáink apáinak apáinak az apáit is. És…

Reg: – Jól van, Stan, ne lovald bele magad. És mit adtak nekünk mindezért cserébe?

Xerxes: – Vízvezetéket.

Reg: – Mit?

Xerxes: – Vízvezetéket.

Reg: – Ó, igen, igen. Azt ők adták, igen. Ez igaz.

3. katona: – És a csatornázást.

Loretta: – Ó, igen, a csatornázást. Ne feledd, milyen volt a város előtte!

Reg: – Jól van, elfogadom a vízvezetéket meg a csatornát. Ezt a két dolgot ők csinálták.

Matthias: – És az utakat.

Reg: – Persze, nyilvánvalóan az utakat. Ez nem is vita tárgya, ugyebár. De eltekintve az utaktól, a vízvezetéktől, a csatornáktól…

Katona: – Öntözés.

Xerxes: – Gyógyászat.

2. katona: – Oktatás.

Reg: – Jó, jó, elég volt. Elég.

1. katona: – És a bor.

Francis: – Igen, igen, az tényleg nagyon hiányozna, Reg, ha a rómaiak elmennének. A bor.

Katona: – Népfürdők.

Loretta: – És, hogy jó a közbiztonság az utcákon este is, Reg.

Francis: – Nagyon jól tudják, hogy kell rendet tartani. Lássuk be, csak ők képesek rá egy ilyen helyen, mint ez.

Reg: – Jól van, de eltekintve a csatornától, gyógyászattól, oktatástól, bortól, közrendtől, öntözéstől, utaktól, vízvezetékhálózattól… mit tettek a rómaiak értünk?

Xerxes: – Békét hoztak…

Reg: – Ó, békét… Demagóg!

Ez a rövid szösszenet a Brian élete c. filmből akkor jutott eszembe, mikor azt a rengeteg élményt próbáltam összegereblyézni gondolatban, amit Madeira adott nekem. Van benne némi áthallás.
Egy mondás szerint, ha nincsenek elvárásaid, nem csalódhatsz, én meg azt hiszem, ez egy csodás mondás, csak ne lenne ilyen bitang nehéz megvalósítani. Aztán mikor sikerül…
Elvárások és elképzelések nélkül érkeztem Madeira szigetére, megnyitottam magam az élményeknek és ezúttal valóban az élet kezébe adtam a kormányt – amit egyébként irányításmániásként viszonylag ritkán teszek meg, akkor is nagyjából úgy nézek ki közben, mint akinek épp a bölcsességfogát húzzák.
Mert ha világéletedben tervezős voltál, időre van szükséged, míg belátod, hogy a legjobb pillanatokat úgysem tudod eltervezni, úgyhogy jobban jársz, ha hagyod a dolgokat csak úgy történni, és a jó energiák mentén igyekszel közben haladni. Madeira mondjuk ebben a kérdésben jó tanár, már ha figyelsz az órán.
És hát hogy is tervezhettem volna el, hogy éppen azokkal a remek emberekkel találkozom majd az utam során, akikkel találkoztam, és éppen azokat a részegítően isteni élményeket fogjuk átélni, amiket átéltünk?!
Most – a teljesség legtávolabbi igénye nélkül – szeretném nektek bemutatni a madeirai hónapom legfontosabb szereplőit és a hozzájuk kapcsolódó történeteket, a megjelenés sorrendjében. Mert túlzás nélkül állíthatom, hogy az egész kalandban az emberi találkozásaim voltak a legcsodálatosabbak!

Andreia
Az első nő, akivel a szigeten találkoztam, a vendégház tulajdonosa, ahol önkénteskedtem. Egyben a legösszetettebb személyiség, akivel összefújt a szeszélyes óceáni szél. Két erős egyéniségű nő, ha sok időt tölt egymás társaságában, óhatatlanul kerül konfliktusba, velünk sem volt másként. Főleg, hogy alá-fölé rendeltségi viszonyban voltunk, lévén hogy kvázi ő volt a főnököm, ez pedig akkor is megkavarta volna a szituációt, ha történetesen az elmúlt hét évben nem szabadúszóként dolgoztam volna, főnök és kötöttségek nélkül.
Mondjuk úgy, elsőre nem barátkoztunk össze, és maradhattunk volna ennyiben is, de nekem volt kedvem megkapirgálni a legkülső réteget és kicsit alánézni. Rengeteg mindent találtam még, olyanformán, ahogy egy hagymán is mindig új és új réteget találsz, ahogy lefejted a legkülsőt. Egy független, kemény nőt, aki a saját üzletét álhatatosan irányítja. Egy remek szakácsot. Egy anyát, aki felelősséget vállal a lányáért. Egy lányt, akinek hiányzik az édesapja. Egy művészt, aki aprólékos munkával virágokat fest a törülközők csücskére. Egy tetoválást, amit valahogy így lehetne magyarra fordítani: mindig jön jó szél.
Nem, később sem lettünk barátok. De rengeteget tanultam, sok remek közös pillanatunk volt, és én mindig hálás leszek neki azért, hogy nála tölthettem életem egyik legklasszabb hónapját.

Xenia

Moldovai önkéntestársam, barátom, amolyan véd- és dacszövetségesem. Egy fiatal és csodaszép nő, az egyik legoptimistább és legkedvesebb, akit ismerek. 24 éves korára egy csomó olyan dolgot tud az életről, amihez nekem 35 év kellett, hogy rájöjjek, és ezért eléggé tisztelem. Azonnal egy hullámhosszra kerültünk, amikor először összevigyorogtunk valamin. Az első salátánál, amit ebédre készített, pedig végképp a szívembe zártam. Csomót utazik, és elképesztően nyitott. Kimondhatatlanul imádja a kutyákat, öröm nézni, ahogy babusgatja őket.
Valahol az ismeretségünk fele táján egyszer elmondta, hogy olvasta valahol, az embernek legalább napi háromszor meg kell ölelnie valakit, hogy igazán boldog legyen. Ettől fogva mi egy csomót ölelkeztünk, és még többet röhögtünk azon, hogy épp amikor megöleltük egymást, biztosan abban a pillanatban érkezett egy vendég a bárba. Mondjuk, terveztük, hogy fellendítjük így a biznicet.
Beszélgettünk hosszan a naplementét nézve a tengerparton, vigyorogtunk jóféle boroktól, túráztunk együtt levadák mentén és hálás vagyok neki, hogy nem röhögött mélyen a képembe, mikor egyszer egy hatalmas hullám tetőtől-talpig beterített. Biztos vagyok benne, hogy talákozunk még!

Jérôme
A mindig nyugodt, mindig jókedvű franszia srác, másik önkéntestársam. Az első komolyabb beszélgetésünkkor elmeséltem neki, hogy előző éjjel egy leszbikus pár szeretkezett a szomszéd ágyon a szobánkban, bosszankodtam, hogy nem tudtam aludni, mire ő teljesen ártatlan képpel megkérdezte: „És, csatlakoztál?” Mondom, francia.
Jérôme imádja a snowboardot és szörfözik, bár ez utóbbit hiába próbáltuk kilesni, mindig csak úszni láttuk, hullámokon lovagolni nem. Remek carioca-t készít (presszó jellegű portugál kávé, csak kevésbé erőteljes az íze), és egy hónap alatt sem sikerült róla véletlenül elkattintani egy komoly fotót. Mondjuk, egy idő után már nem is akartam.
Egyébként saját bevallása szerint nincs otthona, évek óta utazgat a világban, remek kalandokba keverve magát. Tud élni.
A legjobb benne mégis a francia akcentusa talán. Felejthetetlen, ahogy tudja mondani, hogy „keep in tuuch”, illetve egyszer közölte velem, egy lepedőt szorongatva, hogy le kellene cserélnie a kakáját. Picit elfelejtettem levegőt venni. (angolban a sheet /lepedő/ és a shit /szar/ szavak kiejtése hasonló, így a helyzetkomikum egy francia akcentussal megkeverve máris adja magát.)

Martha és Max
Ez a lengyel-német pár Berlinből érkezett, rövid nyaralásukat töltötték Maderián, egy még rövidebb ismeretség után egy reggel elköszöntünk, ők pedig elindultak a sziget északi felébe sátorozni. Délután, visszaérve a vendégházba, legnagyobb meglepetésemre őket pillantom meg, amint egy pohárka bor mellett UNO-t játszanak. Kérdésemre, mi történt, hogy visszajöttek, huncut mosollyal felelik, hogy hideg volt északon. Meg a szél is fújt. Meg a kempingben se volt senki rajtuk kívül. Szóval olyan posztapokaliptikus érzésük lett és inkább visszatértek a déli Paradicsomba.
Ennek aztán annyira megörültünk, hogy másnap (épp szabadnapom volt a munkában) felkerekedünk és elmentünk együtt egy levada-túrára (a levadák amolyan vízelvezető csatornák itt Madeirán). Bokáig cuppogtunk a sárban, hosszú, sötét és (ha engem kérdeztek) ijesztő alagutakon vágtunk át és rengeteget vihogtunk. Hazafelé pedig életem egyik legaranyosabb civakodásának lehettem fültanúja. Max vezetett, körforgalom jött, egy másik autós szabálytalanul hajtott be, Max pedig tökéletes nyugalommal kezelte a helyzetet, ahogy a férfiak általában. Mire Martha az anyósülésről temperamentumosan rákönyökölt a dudára és három-négy különböző nyelvet szisztematikusan váltogatva előadást tartott a duda használatának edukációs jellegéről. Én meg végtelenül jól szórakoztam a hátsó ülésen.

Magda és Dorota
A két lengyel leányzóval szerintem azért találkoztam, hogy pótolják számomra a Martha és Max távozása után maradt űrt. Jöttek, vigyorogtak, és máris szimpatikusak lettek nekem. Két Svájcban élő ápolónő, akik kőkemény műszakokat tolnak le a kórházban, mégis elképesztően optimisták és pozitívak. Na és a világ legédesebb köszi-üzenetét hagyták nekem az éjjeliszekrényen, mert tudták, hogy én megyek majd rendbetenni a szobájukat.
Velük a sziget legkeletibb csücskébe kirándultunk el együtt, a Sao Lourenco félszigetre, egy varázslatos tájra. Nagyon jellemző, hogy úgy indultunk neki, hogy Dorotának fáj a térde, így csak egy picit sétálunk arrafelé, de semmi túra. Végül vagy három és fél órát túráztunk, dombnak fel, dombról le, hát ilyen, mikor Dorotának fáj a lába.
A túra után persze megéheztünk, és az én gyomrom kicsit felkészületlen versenyzőként a szokásosnál is jobban korgott, úgyhogy mire végre beültünk egy étterembe, az utolsó sóhajommal csak annyit bírtam kinyögni a pincérnek, hogy “Adj kaját! Nem érdekel, hogy mi az, csak gyorsan hozd légyszi!”.

Hartmut
Hartmuttal a siklóernyőzés kapcsán találkoztam (erről bővebben itt), és ahogy a többiek esetében is, nagyjából azonnal nyilvánvaló volt a hasonló hullámhossz. És talán nem csak a közös érdeklődésből kifolyólag, bár az első beszélgetéseink nyilván az ernyőzés körül forgolódtak.
Német, de már tizenhat éve Madeira szigetén él, ami meglehetős romboló hatással volt a híres német szögletességére. Az egyik legszabadabb ember, akit ismerek (Beu, neked itt most ér röhögni!), egy hegy tetején él, varázslatos kilátással, saját siklóernyős starthellyel, pilótákkal és pozitív beállítottságú barátokkal körülvéve, tökéletes harmóniában a természettel. És ha az időjárás és a szél engedi, nap mint nap a levegőben lógatja a lábát, télen-nyáron. Azt mondanám, álommelója van, de az nekem van, úgyhogy inkább csak nem sajnálom érte.
Egyedül azt találtam furának, hogy a spontán életritmusa mellett órát hord, úgyhogy rákérdeztem, mire kiderült, hogy az édesapjától kapta ajándékba, és csakis azért hordja, mert így közel érzi őt magához.
Saját bevallása szerint számára az élet vagy fehér vagy fekete, mégis úgy látja, hogy az óceánba lebukó nap utolsó sugarai zöld színűek.
Egyszer, mikor elvitt tandemrepülni, megkérdezte, csináljon-e egy kis flikkflakkot a levegőben. Naná, mondtam, aztán kissé bizonytalanabbul hozzátettem, hogy csak óvatosan. A rákövetkező percben a sikolyaimat szigetszerte lehetett hallani és minden bizonnyal úton voltak a mentők a starthelyre. Ennyit az óvatosságról.

A rendőr
Róla sajnálatos módon nem készítettem képet, és még sajnálatosabb, hogy a nevét is elfelejtettem. Pedig az egyik legemlékezetesebb történet kapcsolódik hozzá, úgyhogy gondoltam, fotó nélkül is elmesélem.
Madeirán az egyetlen értelmes közlekedési mód, saját kocsi híján, a stoppolás. Valahogy úgy alakult, hogy az eddigi 35 évem alatt sosem stoppoltam, de ezen a szigeten ez egyáltalán nem tűnt kirívónak vagy veszélyesnek, úgyhogy kipróbáltuk Xeniával és én azonnal imádni kezdtem! Mégpedig, rendkívül meglepő módon, az emberi találkozások miatt. Volt ott minden, fogatlan néniktől vadul kommunikáló portugál bácsikon át hallgatag fickókig minden, egyszer még egy komplett válogatás ifi focicsapat is.
Mégis, a legviccesebb élményem egy rendőrautó stoppolása volt. Állok a körforgalomnál, meglátom a rendőrautót és hirtelen nem vagyok biztos benne, hogy legális-e stoppolni Madeirán, úgyhogy gyorsan leeresztem a kezem, de addigra már megáll a kocsi és vigyorog benne a rendőr.
– Hová szeretnél menni?
– Arco da Calheta-ba
– Hát, beülhetsz, elvihetlek éppen. Csakhogy az van, hogy előtte le kell tartóztassalak. – és lóbálja a bilincset az orrom előtt iszonyúan vigyorogva.
– Tényleg?! De jó! Még úgyse voltam megbilincselve!
Persze végül a bilincs nem került rám, és utazás közben remek jót beszélgettünk. A pasas az út végén kiszállt, megkérdezte a nevem, megszorította a kezem és azt mondta, örül, hogy megismert. Én meg tudtam, hogy ez esetben ez nem csak egy üres frázis. Szóval én azt mondom, ha egyszer lehetőséged van rá, mindenképp stoppolj magadnak valahol egy rendőrautót.

Köszönet a nevezetteken kívül a többieknek, akikkel hosszabb-rövidebb időre összesodort a szél, Jannak, Lucynek és Paulnak, Katounak, Paolonak, Brendtnek és Corneliusnak, Tanianak, Beckynek, Jochennek, Massimonak és Isabellának, továbbá azoknak, akiknek udvariatlanul elfelejtettem megkérdezni a nevét, valamint a fogatlan néniknek és a kiálló fogú kiskutyáknak.
Boldoggá tettétek a madeirán töltött hónapomat!

Comments