Madeira, az álmok szigete 1. rész – enni, inni, vigyorogni
Hallgasd a zenét, miközben olvasod a bejegyzést.
Madeira. Azt jelenti portugálul, fa. És az elnevezés nem a véletlen műve, ugyanis felfedezésekor szinte teljesen erdő borította. Én persze nem a felfedezésekor vetődtem arra, vagy ha igen, az nem ebben az életemben volt, következésképp mást is találtam arrafelé, mint fát. Hogy mit, azt most megpróbálom a teljesség igénye nélkül elmesélni.
Caninha, poncha és vinho seco.
Kezdjünk egy rövid gasztronómiai kalandozással a madeirai alkohol világában, és itt most szándékosan nem említem a hasonló néven elhíresült bort, talán arról már sokan hallottatok, sokan próbáltátok. Meg be kell vallanom, az édes vörösbortól én igyekszem messze kerülni amúgy is.
Szóval a caninha a madeirai cukornádból készült rumszerű ital, elég erős, a poncha alapanyaga. Az elkészült ital üvegébe nem ritkán tesznek egy darabot magából a cukornádból, elég mutatós. Sajnos erről nincs fotóm, de a cukornádat még alkoholmentes állapotban is kóstoltuk, arról viszont van. Hosszú pálcikák formájában lelhető fel, tradicionálisan neki kell esni egy óriási bozótvágó késsel, meghámozni, mint valami gyümölcsöt, és voilá, lehet fogyasztani. Nagyjából olyan élmény, mintha kockacukrot rágcsálnál.
A ponchát ebből a cukornádrumból készítik, némi citrom és méz hozzáadásával, egy hosszú pálcikával sendergetik, pöndörgetik, aztán az orrod elé dugják és várják a hatást, hogy elájulj. Be kell vallanom, nálam az ájulás elmaradt, illetve maximum részegedés formájában következett be, mert szerintem ez egy rémes pia. Mondjuk, ami azt illeti, időről-időre meg kellett kóstolnom különböző ízesítésű (maracuja, menta stb.) változatait, hogy teljesen biztos legyek benne, még mindig utálom.
Ja, és még egy helyi szokás. Az ital mellé általában földimogyit szolgálnak fel, hogy ne a második percben rúgj be, csak a hatodikban. A héjával pedig pontosan azt lehet csinálni, amit anyukáink sosem engedtek otthon: egy nemtörődöm mozdulattal sikkesen a földre lehet dobni és elégedetten nyúlni a következő adagért. Senki sem fog csúnyán nézni.
És akkor a sorban utoljára következzen a vinho seco, amit magyarra mondjuk száraz bornak lehetne fordítani. Az én románcom ezzel az itallal pontosan három másodpercig tartott. Már egy hónapja Madeirán voltam, és még nem kóstoltam, az utolsó estén egy elképesztően hangulatos bárban (Pukiki) a tulajok ragaszkodtak hozzá, hogy addig nem hagyhatom el a szigetet, amíg nem próbáltam ki a vinho seco-t. Nem mintha akkora élmény lenne, mondták, de a szigeten rendkívül népszerű, hatalmas hordókban tartják otthon a vidéki emberek és általában egyszerre lehajtanak belőle vagy három decit, mintha csak egy felest húznának le. Mondjuk itt már gyanakodni kezdtem, miért a sietség, hogy ez a borairól híres sziget vajon miért állít elő egy bort, amit gyorsan kell beküldeni a szervezetbe, de elcsúszott a radar alatt a történet, és egyszer csak a pultra került egy tekintélyesebb adag vinho seco.
Nos. Egy darabig méregettük egymást az itallal, én kissé bizalmatlanul, a vinho seco engem látszólag közönyösen. Aztán óvatosan belekóstoltam, majd prüszkölni kezdtem és a tulajdonosok széles vigyorai közepette kénytelen voltam kijelenteni, hogy kedvességük ellenére én meg nem iszom a maradékot. Csak nevettek és megnyugtattak, hogy ilyesmire számítottak és csak azt szerették volna, hogy lehúzhassam a bakancslistámról az ezzel az itallal való ismerkedést.
Az espada és az espetada közötti nemmindegy.
Nagyon hasonló az elnevezésük, de az egyik hal, a másik meg nem. Az espada a helyi szörnyhal, iszonyatosan csúnya (annyira, hogy a fejét le se mertem fotózni), ezért nagyon mélyen él az óceánban, hogy még véletlen se ijesszen rá senkire. Mondjuk ez legalább figyelmes tőle.
A halászokat azonban sem a rondasága, sem a vízmélység nem tartja vissza, előszeretettel fogdossák ki a vízből épp ebben a szakában az évnek. Ami nem a legörvendetesebb hír az espada-nak, eléggé örvendetes viszont nekünk, akik többféle formában, hangos cuppogások és nyammogások közepette tüntethetjük el a tányérunkról sült darabkáit.
Az espetada ellenben marhahús, és a világon semmi köze a szörnyhalhoz. Ha csak nem annyi, hogy szintén nagyon finom. Közepesen átsütve, kis foghagymával, sóval, óriási nyársakon tálalják, salátával és krumplival, néha a tányérra a lentihez hasonló Rorschach-teszteket is rajzolnak előtte, hogy felmérjék a vendégek pszichológiai állapotát étkezés előtt. Mi legalábbis erre gyanakodtunk a szokatlan dekorációt látva. Ja, és szerintem ez egy rettentő boldog ember, örömében ugrándozva. Szerintetek?
Mára ennyit a kulináriáról, sok még a mesélnivaló az álmok szigetéről, a következő bejegyzésben folytatom, bár az italokat és ételeket most egy időre magunk mögött hagyjuk majd.
