Madeira, az álmok szigete 2. rész – siklóernyőzés
(Hallgasd a zenét a blogbejegyzés olvasása közben.)
Madeira szigetére repülni elég különleges élmény, és nem csupán azért, mert a fél Atlanti-óceánt át kell szelni, hogy odaérjen az ember, hanem mert picit trükkös a reptér. Nem lövöm le a poént, csak annyit mondanék, a futópályához mesterségesen kellett hozzáépíteni, hogy elég hosszú legyen, mer’ Madeira vulkanikus szigetén nem sok zsebkendőnél nagyobb vízszintes tér akad. Aki még nem járt arra, annak egy virtuális kacsintás kiséretében mindenképp azt javasolnám, hogy a jobb oldalra helyezkedjen érkezéskor a repülőgépen és tartsa nyitva a szemét.
Viszont egy dolog jobb még, mint Madeira szigetére repülni: Madeira szigetén repülni.
Az élet úgy hozta, hogy nagyjából a szigeten töltött harmadik napomon derült ki, hogy Madeira egy siklóernyős paradicsom, amiről szégyenkezve vallom be, kezdő siklóernyősként mit sem tudtam. Jó, hát nem néztem kifejezetten utána, de amúgy meg senki nem mondta, szóval 1:1. Egy lengyel-német párral barátkoztam össze a vendégházban, ahol dolgoztam, és valahogy szóba került a repülés, mire elmesélték, hogy épp előző nap együtt túráztak egy siklóernyős pasassal, aki ráadásul épp abban a faluban lakik, ahol mi.
Nannneeee, gondoltam, és felhúztam a jobb szemöldököm, szigorúan csak az egyiket, mint általában, amikor valami túl gyanús vagy túl sok a véletlennek tűnő egybeesés ahhoz, hogy igaz legyen. Aztán épp nem voltak szabadnapjaim a melóban, meg volt sok más program és valahogy elfeledkeztem az infóról, pedig közben meglett a srác elérhetősége is.
Nem sokkal később a vendégház tulajával beszélgettünk és szintén szóba került a siklóernyőzés, mire elmesélte, hogy az ő egyik barátja is siklóernyős, ráadásul a szomszéd faluban él és van is ott egy starthely, ha gondolom, összeköt bennünket.
Na, itt már kezdett tényleg gyanús lenni, hogy nekem ezen a szigeten dolgom van a repüléssel, ennyi egybeesést egyszerűen nem lehetett már figyelmen kívül hagyni, már csak az volt a kérdés, hogy a két lehetőség közül melyiket válasszam.
Egy délutáni kávé mellett aztán egyszer csak eszembe jutott, hogy másnap szabadnapos leszek, és felhívtuk a második pasast végül, teljesen impulzív döntés nyomán. Így hát a ‘véletlenek’ folytatódtak, mert épp volt a környéken egy súlyomnak megfelelő siklóernyő, és a szabadnapomon épp repülhető idő ígérkezett egy hosszabb esős periódus végén.
Innentől a dolgok eléggé felgyorsultak, mert a madeirai tartózkodásom munkán felüli utolsó két hetét gyakorlatilag a starthelyen töltöttem, élvezve minden pillanatot, amit a repülés közelében és a pilóták remek társaságában tölthettem. Fura állatfaj ez a siklóernyős, ezerféle személyiség vagyunk, de néhány dologban mégis legtöbben pontosan megegyezünk: valahogy úgy tudnám megfogalmazni a megfoghatatlant, hogy aki ernyővel repül, az teljesen szabad lélek.
Arra az időre, amit az ember a levegőben tölt, minden más megszűnik létezni. Csak te vagy meg az ernyőd, a táj alattad tényleg térkép, a perspektíva szokatlan és felfedezésre váró, végtelen izgalom tölt el és egyszerre megszáll a nyugalom. Leírhatatlan érzés.
Tökéletes csend van. Te pedig nézed, ahogy alattad köröz egy sólyom, ahogy a többiek ernyőjén megcsillan a lemenő nap fénye, ahogy minden képzeletet felülmúlóan zöldre színezik a tájat a napsugarak, ahogy hangyaméretűre zsugorodnak az emberek az utcákon, ahogy kirajzolódik a sziget partvonala előtted, nézed, nézed, és nem hiszed, hogy ez valóságos.
Pedig ez az egyik legvalóságosabb élményed, igazi, őszinte és varázslatos.
Itt kell bevallanom, hogy én végül benyuszultam és nem mertem egyedül repülni Madeirán, csak tandemben. A starthely még csak hagyján, de egy bolhafülnyi leszállóba kellett volna behelyezkedni, amiről hamar eldöntöttem, hogy nem kezdő terep. Ez a sziget nem csak a repülőgépek leszállásához trükkös, hanem a siklóernyőkéhez is: balra hegy, jobbra óceán, közte van egy mindössze három ernyőnyi széles, köves strand, ahová be tudod ügyeskedni magad leszálláskor. Bár rettentően vonzó volt, végül mégis úgy döntöttem, hogy megvár itt engem ez a hely, míg előbb megtanulok kicsit bánni az ernyővel.
De a repüléssel általában nem is ér véget a móka, a pilóták összegyűlnek, és naná, hogy egy spontán vacsi alakul. Természetesen van köztünk egy olasz srác, aki remek szakács, és épp akad a mellényzsebében egy félméteres tonhal, amit megsüt. Van, aki zseniális salátát alkot hozzá, és isteni sütőben sült rozmaringos krumplit, más sört penderít az asztalra, így hamar rájövök, nekem is illene kivenni a részem a munkából, úgyhogy én a hogyan-pusztítsunk-el-mindent-a-tányérról versenyszámban indulok és sikerül is előkelő helyezést elérnem. Na jó, teli hassal a mosogatást is boldogan vállalom.
Szóval, ha Madeirára tervezel jönni és láttál már siklóernyőt közelről, ne járj úgy, mint én, és vegyél egy feladandó poggyászt is, mielőtt útnak indulsz, mert remek lehetőségek vannak itt repülni. Ha pedig még nem próbáltad, de megkóstolnád a végtelen szabadság élményét, kevés szebb helyet ismerek egy életre szóló tandemrepüléshez.
A képek a Madeira Paragliding starthelyén és környékén készültek Arco da Calheta-ban. Köszönet itt is a felejthetetlen élményekért!
