Megmászni a Pico vulkánt
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)
„Mert ott volt.” mondta Edmund Hillary, mikor arról kérdezték, miért mászta meg az Everestet. Hasonló választ tudnék adni a kérdésre, miért másztam meg a Pico-t. Bár ennek jelentősége az emberiség szempontjából elenyésző, a saját szempontomból viszont igen kimagasló, és ez is valami.
A Pico vulkán Portugália legmagasabb hegye, a maga 2351 méterével messziről látszik a környező szigetekről. Már ha látszik. Többnyire ugyanis szemérmesen felhőpongyolába burkolja sziklás testét. Mikor megérkeztem az Azori-szigetekre, egy álló hétig bámultam a felhőt ott, ahol úgy sejtettem, hogy a vulkánnak kellene lennie, mire egy este ez a szépség fogta magát és felfedte bájait. Azonnal tudtam, hogy fel szeretnék mászni a tetejére.
Még két további hétbe telt, hogy minden összeálljon a túrához, időjárás, felkészülés, szülinap. A 35. szülinapomon, úgy tűnik, valami hagyományt kezdtem teremteni azzal, hogy Indonéziában megmásztam egy aktív vulkánt, és a napfelkeltét 1800m-es magasságból csodáltam. Tudnotok kell, hogy a születésnapok nem sokat jelentenek nekem, bármilyen ciki, a másokét is mindig elfelejtem, meg néha a sajátomat is. De mióta rájöttem az ünneplésnek erre a sajátos módjára, egészen élvezem. Ennek szellemében, idén a 36.-ra időzítettem a Pico megmászását. Gondos kislányként utánajártam a hogyan-oknak (a bejegyzés végén a hasznos infók alatt olvashatjátok, hogy nektek már ne kelljen összeböngészni mindenhonnan, ha jöttök Pico-t mászni).
Indulás, reggel 7. A komp álmos tülköléssel átszállít a szomszédos Pico szigetére, ahol egy rövid kocsikázás után megérkezem a Casa da Montanha épületéhez, ahonnan a túraút indul. Tejfelszerű köd mindenfelé, a hőmérő 4 fokot mutat és még 1200 m-t kell megtennem majd felfelé, úgyhogy kezdek kissé csálén nézni a hátizsákomban megbúvó pulóverek számára. Előttem egy nagyobb csoport indul felfelé, de míg én adminisztrálok, ők elstartolnak, így én magam vagyok a hegyen. Szinte egész végig.
Szoktam túrázni, imádom a hegyi közeget, futok is néha, meg minden, mondjuk, hogy átlagos az edzettségi szintem, ennek megfelelő példás magabiztossággal vágtam neki az útnak, csak hogy azonnal kifulladjak az első nagyobb kaptató után. Pedig az út eleje meglehetősen könnyű. De erre már csak lefelé jövet eszmélek rá, mert felfelé még a levegőt kapkodom. Nagyjából fél órával indulás után veszek le magamról vagy három réteget, majd konstatálom, hogy a sídzseki azért csak talán túlzás volt. De legalább van vagy másfél kiló, lehet cipelni felfelé. Ugyanebben a pillanatban határozom el, hogy veszek magamnak valami könnyűsúlyú fényképezőgépet a következő ilyen kalandra, mert a mkIII-at a maga 3,5 kilójával felcipelni szükségtelen idiotizmusnak tűnik.
Épp kezdenék az önsajnálat mocsarában mélyre merülni, mikor kitisztul az idő és megpillantom Faial szigetét (az én szigetem, ó láv!) a távolban. Gyönyörködöm, újra és újra megállok fotózni, és igyekszem mélyen retinára égetni a látványt. Persze nem azért állok meg ilyen sűrűn, mert kifogytam a szuszból, nem. Aljas feltételezés. Kizárólag a kilátás csodálása érdekében. Ja, és csajok. Aki mostanában a konditerembe igyekszik segget fejleszteni, szívből jövő mély szeretettel tudnám ajánlani helyette a Pico megmászását.
Félúton járhatok, amikor egy pihenőnél rájövök, mi volt olyan fura egész úton. A csend. Életemben nem tapasztaltam még ilyen csendet. Soha, sehol. Elmondhatatlan a béke, ami átjár, miközben tudatában vagyok porszem mivoltomnak egy óriási hegy oldalában. Az útjelző táblán, ami mellett megpihenek (igen, sokadszor), egy felirat díszeleg: „Respect the mountain.” vagyis tiszteld a hegyet. Sajgó izmokkal, fáradtan vihogva jegyzem meg, hogy tisztelem én, de tisztelném ám én rendkívül akkor is, ha csak fele ilyen magas lenne.
A felfelé út olyan meredek, hogy hegyi kecske legyen a talpán, aki boldogan szökkenget egyik lávafolyamról a másikra. Részemről kidugott nyelvvel koncentrálok, hogy megtaláljam az optimális ösvényt, itt-ott valójában cuki, kettes nehézségű sziklamászó úttá bonyolódik a történet, mondjuk ezt cseppet sem bánom. Hosszas tépelődés után hegyi vezető nélkül, egyedül vágtam bele ebbe a túrába, és ez remek döntésnek bizonyul: a csodás élménynek legalább a fele elveszne, ha valaki folyton mutatná az utat felfelé. A magamfajta felfedező típusoknak a vezető csak útban lenne. És mivel az útvonal jelző póznákkal van végigtűzdelve, az egyiktől mindig látod a következőt, még sűrű ködben is, elvileg nagyon nem lehet eltévedni.
A 36. útjelzőnél azért elidőzök kissé. Mégiscsak ennyi éves lettem. Bohóckodok, pózolok, szélesen vigyorgok a kép kedvéért, közben pedig nagyjából ezek járnak a fejemben: „Ki volt az a szerencsétlen együgyű barom, akinek eszébe jutott megmászni ezt a !%+?% vulkánt, mi a búbánatos öreg ördögöt keresek én itt, az is hülye, aki 1100 métert megy felfelé, csak hogy aztán lejöjjön.” Cumbájspíl. Meg ennél cifrábbak. De már nincs sok hátra, gondolom én, összesen 43 karó van, nem lehetek már messze. Csakhogy a jelzőtáblák számozását végző egyén erősen ittas lehetett, rosszabb esetben igen morbid humorral rendelkezhetett, mert a 42-es után nem a 43-as jön, ahogy várnád, utolsó lehelleteddel küzdve fel magad a hegyen, hanem a 40-es ismét. Majd újra a 41-es, így egy új visszaszámlálás indul, épp a végén. De aztán csak elérem a 43-ast és megpillantom a csúcsot: a 2351 méter magas hegy tetején a kis puklit, amit a helyiek a Pico és a pequeno (vagyis kicsi) szavakból alkotott játékos névvel Piquinho-nak hívnak. A csoport épp lefelé veszi az irányt, én pedig nekiveselkedek az utolsó 100 méternek a csúcsig.
Ahol is áthatolhatatlan felhőréteg fogad, a csodás kilátás helyett, amire három hete készülök. Hát ilyen az én formám. Direkt nem néztem meg, mit lehet majd látni a csúcsról, nem akartam előre ellőni a poént. Aztán nem volt poén. Vulkánunk nem csak szemérmes, de eléggé végletes humora is van. De legalább véletlen odavágtam a fényképezőgépemet az egyik sziklához és picit összetörtem. Ha már a kilátást nem tudtam lefotózni, történjen valami izgi. Na, ezen a ponton vagy elbőgöd magad, vagy megszállottan nevetni kezdesz, én az utóbbit választottam. Vihogtam magamon, a helyzeten, a szerencsén, meg úgy általában, kinevettem magamból a feszültséget. A jól megérdemelt „innen már mindegy” érzéssel indultam lefelé.
Azért csodálatos az emberi test és elme. Félúton felfelé megkérdőjeleztem, hogy képes leszek-e felmenni egészen a csúcsig, annyira elfáradtam. Felértem, boldog voltam, de konstatáltam, hogy az még csak az út fele. És az agy megoldja. Amikor azt hiszed, hogy most már végképp megnyuvadsz, valami sötét fekete mágia az agyban rávesz, hogy menj tovább. Akkor is, ha égnek az izmaid, akkor is, ha úgy érzed, összeesel. Lefelé nagyrészt felhőben túrázom, és igencsak kétségbe vonom néha az állítást, miszerint mindig látszik a következő útjelző, mert néha a saját bakancsom orrát is nehezen veszem észre. Pedig veszettül koncentrálok minden lépésre. Egy idő után már beszélek a lábaimhoz, egyszer a balhoz, másszor a jobbhoz: fiúk, ne hagyjatok cserben, csak veletek tudom megcsinálni, menni kell tovább. Ha lenne bárki a közelemben, nyomban tárcsázná a legközelebbi pszichiátria számát és már hoznák is a szép fehér inget a betegnek.
De nincs ott senki más, úgyhogy a kényszerzubbonyt nélkülözve érek le. Miközben a világ legboldogabb embereként isteni kávét kortyolok, összegzek. Fantasztikus az élmény, sokáig rezonál bennem. Átkozottul büszke vagyok magamra, hogy megcsináltam. Felidézem a nehézségeket és eldöntöm, hogy minden kemény pillanat megérte. Csak ezután engedem meg magamnak a luxust, hogy kipurcanjak.
Hasznos infók:
1. Casa da montanha, a központ a túrához, innen indul az ösvény felfelé: 38 ° 28’13.89 „N | 28 ° 28’35.33 „W.
Cím: Caminho Florestal nº 9, Candelária, 9950 Madalena
Tel: (+ 351) 967 303 519. Beszélnek angolul és pontos időjárás-előrejelzést is adnak (ami néha, mint esetemben is, kissé félresikerül, de jósnő legyen a talpán, aki itt az Atlanti-óceán közepén pontosat tud mondani).
A központban adnak minden túrázónak GPS-t, amivel követik az utad, ez különösen akkor hasznos, ha egyedül vágsz neki, nem vezetővel. A túráért fizetni kell, 10 euró, illetve ha a Piquinho-ti is megmásznád (nanáhogy!) akkor az még 2. Fura lehet elsőre, hogy fizetni kell, de nemzeti parkban vagy, az útvonalat ellenőrzik, a táblákat is valaki kipakolta, karbantartja, illetve biztosítást is magában foglal az összeg.
2. Minden, amit érdemes tudni a Pico meghódításáról, egy informatív weboldalba sűrítve, angolul: http://climbingpicoazores.blogspot.pt
3. A túra: bár nem egy technikai mászás, a nehézsége mégis valahol a közepes és a nehéz között van. Az út hossza 7600m, a magasságkülönbség a start és a csúcs között 1100m. Sokszor kell a kezedet is használni, túrabot jól jöhet (bár nekem nem volt).
Fontos: meleg ruha, vízálló cuccok, étel és legalább 1,5 liter víz. Nekem jól jött a kesztyű és naptejet is kellett volna vinnem.
Átlagosan 7 óra a túra hossza, 3,5 fel és ugyanennyi le. Nekem a felfelé út 4,5 volt, a lefelé 2,5, szóval kicsit borult a statisztika, de kinek hogy esik jól.
Gájd: fogadhatsz vezetőt is a túra lebonyolításának megkönnyítésére, bár egy főre ez elég borsos, 100 euró körüli összeg. Ha többen mentek, oszlik. Már nem a gájd. Az ár.
Ezeken túl is, bármilyen felmerülő kérdésben szívesen segítek (ha tudok). Menjen mindenki Pico-t mászni! Mindenki!!
