Óceánfüggőség, avagy Portugália megint
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)
Van olyan, hogy óceánfüggőség? Hogy annyira vonzódsz hozzá, úgy megszokod és igényled a látványát, hogy ha egy ideig nem látod az óriási türkiz hullámokat, meg a sós vízbe szakadó vad partokat, egyszerűen muszáj visszamenned? Nem tudom, mennyire vagyok klinikai eset, de Madeira és az Azori-szigetek után egyszer csak ismét az Atlanti-óceán partján találtam magam, önkéntes munkáim harmadik állomásaként. Azt mondják, két ismétlődés már nem véletlen, én meg már harmadszor jövök Portugáliába, az óceán partjára az önkénteskedésem kapcsán, úgyhogy kénytelen vagyok feltételezni némi szándékosságot ebben.
Mielőtt belekezdenék ennek a csodás partnak a gyors bemutatásába az első napok benyomásai alapján, néhány hálás szót hadd szóljak az univerzumnak meg az életnek. Tavaly novemberben indult a mind-the-map, és azóta több ismerősöm ellátogatott már (vagy el fog látogatni) azokra a helyekre, amikről meséltem és volt részük hasonlóan remek időtöltésben, mint nekem. Egy barátom pedig felmondott a munkahelyén, amit már nem igazán szeretett, csavart egy nagyobbat az életén és szintén önkéntes munkát kezdett vállalni, elsőként nem is adta alább Sri Lankánál. Éljen Timi!
És ezekért vagyok igazán hálás! Ennek a blognak éppen ez a célja. Naná, utazni mindenki szeret, kevés jobb dolog van annál, ha engem kérdeztek (jó, hát azért néhányat fel tudok sorolni, na. mondjuk azokat meg lehet utazás közben is, szóval csak fél pont), nyilván én is imádom a saját utamat járni, élményeket gyűjteni és közben még hasznosnak is érezni magam, felajánlva a segítségemet másoknak. De az öncélú világjárásnál egy sokkal jobb érzés van: amikor másokat inspriálsz. Nem feltétlen kell nagy dolgokra gondolni, nem arról van szó, hogy mindenki mondjon fel ma, és kezdjen utazni. Nyilván. De szívmelengető olvasni olyan üzeneteket, melyben ismeretlenek billentyűt ragadnak és csak futólag leírják, mennyire szeretik az írásokat, képeket, hogy mindig várják az újabb fotókat facebook-on, mert tudják, hogy szebb lesz a reggelük tőle. Imádom továbbá a kedves morgásokat, miszerint hagyjam már abba ennek a sok undorító fotónak a megosztását, mert kénytelenek a családi kasszát átszervezni, hogy beleférjen egy óceánparti nyaralás idén. Hát, ezek mennek. Boldogság van.
Még egy szolgálati infó, és talán fontos is beszélni róla. Egy-egy blogbejegyzés megírása nettó 6-7 órát vesz igénybe, a képekkel, magyar és angol szöveggel, megosztással, satöbbi. Ezeket az órákat ugye online töltöm a laptopom előtt, ahelyett, hogy kint lennék az igazi világban, mondjuk kellemesen sörözve a helyi cimbikkel. Próbálom megtalálni az egyensúlyt, és keresem, hogyan lehetek egyszerre kellőképp onlájn és megnyugtatóan offlájn, de mostanában az utóbbi került erősen túlsúlyba, ami azt eredményezi, hogy viszonylag ritkán van friss tartalom itt a blogon. A napi kommunikáció átkerült a facebookra (mind-the-map), és az instára (mind-the-map az instán) néhány képet megosztani és pár szót mellé írni kedvcsinálónak klasszul belefér a reggeli kávém mellé, így mostanában erre helyeztem a hangsúlyt és inkább elmentem sörözni. Mondom, próbálom keresni az egyensúlyt, úgyhogy ne szokjatok le a blogomról légyszi, megígérem, hogy jókislány leszek.
Na, és akkor most Portugáliáról. Végre, tudom, hogy úgyis ezt vártátok.
A bejegyzés végén majd megtaláljátok a térképet, de addig is annyit, hogy helyileg valahol Azenhas do Mar és Fontanelas között tanyázom, a parttól néhány száz méterre egy klassz kis vendégházban. Ez a hely kábé egy óra autókázásra van Lisszabontól, állítólag nyáron ennek megfelelően eléggé zsúfolt, e pillanatban azonban még élvezhető a táj észveszejtő szépsége és az óceán megnyugtató közelsége.
Ahol víz van, meg szikla, és nincs eszetlen tömeg, ott én jól vagyok, úgyhogy kifejezetten értékelem ezt a néhány fehér házból álló bájos falucskát a szikla tetején. Ez itt Azenhas do Mar. Az aljában az a barnás-szürke csík egy vendéglő, kilátással az óceánra, egy jó pohár bor melletti romantikus naplemente bambuláshoz ideális helyen. De ha jöttök, és jót akartok enni, a másikba menjetek inkább, ami kicsit feljebb van a sziklán, ennek megfelelően kevésbé turistás. Állítólag ott isteni a halkaja.
Sajnos a hullámok morajlását nem tudom prezentálni nektek, sem azt a semmivel sem összekeverhető jellegzetes tengerillatot, ami újra és újra megcirógat itt, de képzeljétek hozzá. Mesés.
A csodás part mellé stílusos épületek járnak, bár igen sokat elhanyagoltak, üresen állnak, szomorúan és gyönyörűen állnak emlékül egy szebb időnek. A kék szín valahogy visszatér. Az ég kékjében, az óceán kékjében, a jellegzetes portugál kék csempében, a csodásan kalligrafikus kék feliratokban, a messzemenőkig kidolgozott részletekben. Egy kicsit minden poros, kicsit lepukkant, és éppen ettől van meg az a fajta bája, amit én annyira nagyon szeretek. Mert nem tökéletes.
A szabadságnak is vannak fokozatai. Amikor kocsival jársz be egy vidéket, valahogy elmegy melletted a lényeg. Nem érzed az arcodon a szelet, az orrodban az illatokat. Nem érzed a napot a bőrödön, az esőt a szempilládon. Beülsz, megkeresed a következő látványosságot, odakormányzod a járművet, kiszállsz, megnézed, beülsz újra, jön a következő. Ellenben ha motorra pattansz, minden megváltozik. Olyasmi ez, mintha hirtelen kiélesedne egy homályos kép. Egyik helyről a másikra utazás közben is életre kel a világ körülötted, nem csupán akkor, mikor megérkezel valahová. Minden valahogy sokkal valóságosabbá, sokkal élénkebbé válik. Érdemes kipróbálni. (Nem, ez a robi nem az enyém sajnos, de képzeletben végigfuttattam a dolgot és nyilván fogok bérelni egyet valamikor.)
Portugáliának ez a része igen közel van egész Európa legnyugatibb pontjához, Cabo da Roca-hoz, így bármerre nézel, a végtelent látod. Elbambulsz és magadban megpörgeted a térképet, hogy valószínűleg a messzeségben, amerre épp nem látod a föld görbületét, már az USA keleti partja terül el, előtte meg a végtelen kékség és a nagy semmi. Elképesztő belegondolni, átérezni a hatalmas dimenziókat, és bevallom, nem is árt néha ilyen kicsinek érezni magunkat, segít helyre tenni a problémák intenzitását a fejünkben.
És még egy gondolat a végére: fotósként itt nem nagyon lehet hibázni. Bármerre nézel, van valami lélegzetelállító. Inkább az a kihívás, hogy megéld a pillanatot anélkül, hogy minden második percben elő akarnád venni a fényképezőgépedet és megörökíteni egy újabb csodát.
De azért nagy duzzogva hajlandó vagyok átadni magam ennek a rengeteg szépnek.
