Ősz saját kezűleg
(Hallgasd a zenét, miközben a bejegyzést olvasod.)
A hely, ahol önkénteskedem, egy csupa szín, csupa jó energia, csupa hangulat vendégház (Maktub a neve, ami valami olyasmit jelent arabul, hogy minden előre meg van írva, a dolgoknak úgy kell lenniük, ahogy), egy kétszáz fős irinyó-pirinyó településen, komótosan becsüccsenve az óceán és a hatalmas hegyek közé.
A ház négylábú lakói szám szerint hárman vannak: két kutyus, Sebastião és Maria, valamint Pirate (azaz Kalóz), a macska.
Sebastião-ról azt kell tudni, hogy mivel elég idős már, alig hall és a látásával is adódik néha probléma. Ez persze rengeteg vidám pillanatot szül, ráadásul az úriembernek különös szokásai is vannak. Egyszer állítólag egy vendég hazaérve azt hallotta, hogy valaki alszik az ágyacskájában és rettentően horkol. Jól felpaprikázta magát, és már indult, hogy kiutasítja a hamis hófehérkét az ágyából, midőn kiderült, hogy Sebastião fészkelte be magát éjszakára hálótársnak. Mindenféle szégyenérzet nélkül.
Maria, Sebastião lánya pedig egy tündéri, mindig vidám, mindig lelkes kis energiagombóc, akinek az egyik alsó szemfoga kilátszik a szájából, emiatt folyton úgy tűnik, mintha mosolyogna. Ismeretségünk harmadik percében feküdt az ölembe szundítani. Azóta együtt járunk az óceánpartra sétálni és a hegyekbe túrázni. Elképesztően jólnevelt és imád a parti kavicsok között futkározni. Hatszor megjárja oda-vissza a hosszú lépcsősort az óceánig, míg én valahogy egyszer felszenvedem magam rajta, közben kérdőn néz rám, miért maradok le folyton.
A macskákkal kevésbé ápolok bensőséges viszonyt, úgyhogy Pirate természetrajzáról keveset tudok csak mesélni, de azért ezt a képet mellékelem, aztán meséljétek el, nektek is az jutott-e eszetekbe, hogy olyan “biztos, hogy kikaparom a szemed, ha közelebb mersz jönni, kivéve ha kaját is hozol” nézése van a jószágnak.
A kétlábúakról részletesebben később, ez a téma egy másik, teljes bejegyzést kíván, most inkább a szüretről mesélnék egy picikét, amit a napokban ejtettünk meg Andreiával, a házigazdánkkal, Xeniával és Jerome-mal, az önkéntestársaimmal.
Andreia reggel előrukkol az ötlettel, hogy le kellene szüretelni a szőlőt, és ha már úgyis nyújtózkodunk az égbe, megtisztíthatnánk a tőkéket a levelektől is.
Életem eddigi 35 éve alatt eléggé hozzászoktam, hogy az ősz az otthonunkba akkor érkezik, amikor lehullanak a fákról a levelek. Na most itt, Madeirán, az örök tavasz szigetén, ha őszi hangulatot szeretnél, tenned kell róla, hogy így legyen.
Hogy a reggeli féléber állapot teszi-e, vagy valami kozmikus lustaság, nem tudom, de ahogy végigtekintünk a végtelen szőlősön, azt kell mondjam, talán nem teljes erőbedobással vetjük bele magunkat a feladat teljesítésébe.
Kissé berozsdásodott tagokkal kezdünk nyújtózni a magasba szökött levelekért és szőlőfürtökért, aztán egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy abszurd módon eléggé élvezzük a helyzetet. Megszeretjük a fizikai munka kissé meditatív jellegét, az arcunkat melegítő napsugarakat, a jó zenét a háttérben, na meg nézni a takaros halomban összegyűlő szőlőleveleket mindenütt a földön, mint a jól végzett munka gyümölcsét.
És ha már gyümölcs, a szintén takaros halomban gyűlő szőlőfürtöket közelebbről is meg kell vizsgálnunk, elég érettek-e már. Csendes nyammogás és elégedett hümmögés közepette a próbát időről-időre meg kell ismételnünk, csak hogy mindenképp biztosra menjünk, időközben nem romlott-e a minőség. Sosem lehet tudni, ugyebár.
A nap végére pedig még egy kis mókázásra is találunk alkalmat, játszunk a levelek között, mint a gyerekek. Önfeledten, boldogan, jóleső fáradtsággal.
Másnap pedig elmesélhetetlenül finom illatok töltik be a konyhát és a vendégház teljes területét, amikor rotyogni kezd a tűzön a lekvár. Életem egyik tragédiája, hogy nem tudok illatokat fényképezni. És, meg kell mondjam, a tiétek is.
