Pár szó az önkéntességről, avagy miféle szél fújt az Atlanti-óceán közepére
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)
Az utazáshoz való hozzáállásom gyökeresen változott meg az évek során és az átélt élmények következtében. Amíg alkalmazott voltam, és nem a magam ura (ez bizony már rég volt), addig nekem is csupán a szokásos egy-hét-alatt-nézzünk-meg-minél-több-mindent-egy-adott-helyen-hogy-aztán-fáradtabban-térjünk-haza-mint-ahogy-elindultunk típusú nyaralások jutottak. Aztán az életem alapjaiban megváltozott, ezzel pedig alapjaiban változtak meg az utazási szokásaim. Először csoportos túrákra indultam, szervezett utazásokra, kezdetben csak Európán belül. Később kimerészkedtem a kontinensről, de még mindig csoporttal utazva, folyton alkalmazkodva, de a nyáj biztonságát élvezve. Egy idő után viszont úgy éreztem, felfedezni egy ismeretlen helyet a leginkább egyedül utazva tudok. Lassan, óvatosan kóstolgatva, próbálva valóban megismerni, nem csak átszaladni rajta. Ezért aztán gondoltam egyet, és elhatároztam, hogy két hónapot Kréta szigetén töltök. Így indult. Az ottani ismeretségek (többek között egy világutazó lány) és történetek elképesztő hatással voltak rám, így nem egész egy évvel később nekivágtam egy 28 literes hátizsákkal Dél-Kelet Ázsiának, teljesen egyedül. Najó, illetve édes kettesben a fényképezőgépemmel.
És mivel időről-időre nyúlcipőt húzok, felülök a röpülőre és megnézek magamnak egy helyet azóta is, ezúttal egy nap arra gondoltam, össze kellene kötni a kellemest valami hasznossal is végre. Úgyhogy leültem a kis számítógépem elé, és benéztem egy olyan weboldalra, ahol önkénteseket kötnek össze azokkal, akiknek önkéntes munkára van szüksége.
Persze, adódik rögtön a kérdés, hogy milyen munka és hol. Azt tudtam, hogy nem vagyok az a fajta, aki beteg gyerekekkel képes foglalkozni, bár végtelen örömmel töltene el, ha képes lennék erre, ezt a gént valahogy kifelejtették a szervezetemből. Úgyhogy végül egy talán nem kevésbé hasznos munkára találtam: egy vendégházba kerestek segítőt. Valójában ez a hirdetés volt az első és egyetlen, amit megnéztem a közvetítő oldalon, valahogy abban a pillanatban tudtam, hogy ez lesz az én utam, amikor megláttam. Tisztán láttam magam egy óceánparti, sziklafalakkal övezett kis településen, Madeira apró szigetén, boldogan. Nem tudom megmagyarázni, miért, de teljesen egyértelmű volt, hogy ide jövök. Meg is kértem a barátaimat, segítsenek, hátha a gondolatoknak ereje van tényleg, csak képzeljenek engem ők is ide, ebbe az idillbe. Megtették és egy hónappal később itt voltam. Van óceán. Van sziklafal. Van boldogság.
Naná, a dolgok természete az, hogy sosem mennek teljesen simán, még akkor sem, ha ilyen álomszerűen indulnak. Ez az első alkalom, hogy önkéntes munkát vállalok, és persze attól a gondolattól, hogy nyolc év szabadúszás után most valaki majd megmondja nekem, mit mikor és hogyan csináljak, na attól a jeges veríték szaladozott fel-alá a gerincemen. De közben nyilván kiváncsian vártam, mit fog belőlem kihozni ez a szituáció, várakozással töltött el, mint minden ismeretlen.
Amikor kiderült, hogy legfőképp takarítani fogok egy hónapon keresztül, majdnem itthagytam az egész kócerájt. Felhúztam az orrom jó magasra, és az egóm hangosan tiltakozott. Otthon felépítettem egy vállalkozást, van egy hivatásom, amit imádok, és most mások vécéjét pucováljam?! Tényleg ezért jöttem ide?
De nem kellett sok, hogy más perspektívába helyezzem a dolgokat. Egy délutánt áttöprengtem, a hullámokat figyelve, és arra jutottam, hogy okkal választottam ezt a helyet, és hogy még soha nem vitt előre, mikor az első akadálynál megfutamodtam. Nem is az én stílusom. Viszont amikor az ember kitart, csakazértismegmutatja, számolatlanul teszi alá az élet a pozitív történéseket, mintegy jutalomképpen a kitartásáért.
Még jót is tett a világhíres önérzetemnek, hogy kicsit másfajta alázattal állok a munkához, a szokásos életemben úgyse nagyon hagyom senkinek, hogy irányítson. Egy idő után már nem éreztem alantasnak ezt a fajta elfoglaltságot, mert rájöttem, hogy ez sem csupán arról szól, hogy porcicákat kergetsz egy szobában. Mert valójában azt szeretnéd, hogy a legjobban érezze magát, aki abba a szobába belép és hosszabb-rövidebb időt benne tölt majd.
Szóval átértékeltem sok-sok dolgot, és nagyon boldog vagyok ezzel a döntéssel. Fantasztikus helyen lehetek, csodás emberek között és minden reggel, amikor felkelek és az óceán felett a felhőket megfoghatatlanul lilára, meg bohém rózsaszínre festi a felkelő nap, hálát adok azért a kivételes életért, amit élhetek.
