Románc tizenegyezer méteren

(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)

A gép szárnyvége majdnem beleáll a futópályába az ordas szélben, nekem kéne egy tiszta pelus, ők meg csókolóznak. Életem egyik legérdekesebb románca bontakozik ki a szemeim előtt. Elmesélem.
Folyosó mellett ülök a repülőn, ami nem a kedvencem, de legalább nyugodt lélekkel megihatok fél liter vizet, mert nem kell két embert hortyogó álmából felkeltenem, ha ki akarok menni. Felszálláshoz készülődünk, a soromban egy negyvenes, jóképű férfi ül az ablak mellett, abból a fajtából, aki pontosan tudja, hogy jóképű és el is várja, hogy ezt mások is észrevegyék. Előttem a tizenegyesben egy magas, gazellalábú, igen dekoratív lány ül, én fészkelődök a helyemen, hasztalan keresve a kényelmet, ők pedig épp összemosolyognak a sráccal. Próbálom eldönteni, hogy már előzőleg is ismerték-e egymást, csak nem jutott nekik egymás mellé hely, vagy ez az első mosolyok egyike volt, és az utóbbi verzió felé hajlok, a mosoly meglehetős félszegsége miatt.

A gép a levegőbe emelkedik, eszeveszetten fúj a szél, úgyhogy kicsit rugdosós az indulásunk, de mondjuk, hogy hozzá vagyok már szokva az efféléhez, mivel elég sokat repülök. Az utazómagasságot elérve a levegő is kisimul, kikapcsolhatjuk az öveinket és élvezhetjük az alattunk elterülő Atlanti-óceán felett legelésző bárányfelhők látványát. Úgy tűnik, a végtelen kékség nem csak engem részegít meg, mert a lány az előttem lévő sorban egyszer csak fogja magát, feláll és bekéredzkedik a mi sorunkba a középső ülésre, a srác mellé. Egyszerűen csak odaül. Bakker. Ezen a ponton be kell látnom, hogy úgy tűnik, világéletemben szégyenlős lány voltam, ami az ismerkedést illeti. Jó, legyünk praktikusabbak, mondjuk, hogy a pillarebegtetésben meg a mosolyban hiszek, de a pasinak kell odajönni. Minden bizonnyal kezdek ódivatú lenni.

Na de kis magánéleti kitérő után vissza az újdonsült ismerősökhöz. Beszélgetésbe elegyednek, először meglehetősen ártatlan témákról csevegnek (jó, igen, hallgattam őket, de izgi volt, mit csináljak), de egyszer sem közhelyekről, ez nem az a tipikus milyen-szép-napunk-van-egy-jó-dugáshoz típusú ismerkedés. Finoman indul, tapogatózva, érdeklődve, de az első pillanattól érzem az elektromos feszültséget köztük, ha meggyújtanék egy gyufát, lángra kapna az egész repülőgép. Egy (nem túl hosszú) idő után a klasszikus flörtölős testbeszéd kliséit kezdik használni, a lány hátravetett fejjel nevet és a kelleténél többször igazítja meg a haját, felfedve a csuklóját a pasi előtt. A nevetése gyöngyöző és azt üzeni: vicces vagy és boldog vagyok, hogy megnevettetsz. Kepes András Világkép c. könyvében olvastam egy részt (mindenkinek NAGYON ajánlom ezt a könyvet, imádtam és teljesen biztos, hogy rongyosra fogom olvasni) a csajozás technikájáról. Férfiszemszögből nézve a képlet viszonylag egyszerűnek tűnik: nevettesd meg a lányt és a tiéd. Nos, valami ilyesmi bontakozik ki ezen a rövid repülőúton. A srác közben igyekszik mélyíteni a hangján és addig fészkelődni, hogy a konditeremben edzett izmai a lehető legjobban érvényesüljenek. Fokozatosan egyre inkább egymás felé fordulnak, a lány megcseréli a keresztbe tett lábait és csaknem teljesen befordul a férfi felé. (Kezdünk elmenni a Júlia-Romana füzetek irányába?!)

Kis időre elvesztem az érdeklődésemet, zenét hallgatok és magára hagyom a fiatalokat, amikor ismét bekapcsolódom a beszélgetésükbe, a férfi épp a feleségéről mutat fotókat a nőnek, aki angyali mosollyal dicséri meg, hogy mennyire gyönyörű az asszony. A lány barátjáról nem kerülnek elő képek, csak beszélgetnek róla. Kiderül tehát, hogy mindketten kapcsolatban élnek. Na, Meli, gondolom magamban, lőttek a románcnak, elektromos feszültség ide, elektromos feszültség oda, nem lesz itt semmi. És mennyire naív vagyok.

Közben a levegő egyre turbulensebbé válik, a szél úgy dobálja a gépet, mint valami könnyű papírrepülőt. Néhányan ijedten nyújtogatják a nyakukat a sorok közül és bevallom, nekem is felgyorsul kicsit a pulzusom, ilyen vidámparkos élményben még nem volt részem repülőn ülve. És mintha az adrenalin törné át a gátakat a mellettem ülőknél, úgy tűnik, az ő pulzusuk is gyorsul, bár teljesen más okból kifolyólag. A srác keze a lány combján, a következő pillanatban pedig csókolózni kezdenek. Épp kezdeném kényelmetlenül érezni magam mellettük, de ebben a pillanatban akkorát ránt a gép, hogy a gyomrom valahol húsz méterrel alattam marad, és úgy istenesen megijedek. Már egy ideje süllyedünk, nemsokára elérjük a repteret, felhőben repülünk, még csak a horizontot sem látom, ami adna némi kapaszkodót. Nem vagyok hívő, úgyhogy nem kezdek buzgó imádkozásba, de derekasan berezelek, na.
És ez a két ember mellettem konkrétan magasról tesz turbulenciára, rázkódásra, ijedtségre, ők csókolóznak. Megnyitottak maguknak egy világot, amiben ebben a pillanatban csak ők léteznek, senki és semmi más. A szenvedélynek ezen a világokat felforgató nyers erején még a legerősebb turbulencia kellős közepén is van időm elámulni, miközben az ember esendőségén és az állati ösztönökön is eltöprengek.

Lassan láthatóvá válnak a futópálya fényei, billegve közelítünk, én a szokásosnál háromszor gyorsabban szedem a levegőt és feltehetőleg eléggé ijedten meredek magam elé. A leszálláskor – nekem legalábbis úgy tűnik – kis híján beleáll a jobb szárnyvégünk a futópálya betonjába, de lent vagyunk és megkönnyebbült sóhajok hangzanak fel mindenfelől. Mellettem a két ember a saját kis külön univerzumában eltévedve, összeölelkezve, egymást csillogó szemmel bámulva látszólag tudomást sem vesz a körülöttük lévő világról, és meg kell mondjam, abban a pillanatban ezért meglehetősen irigylem őket. A párjaikat kevésbé.

A gép fékez, lassan gurulunk a végállomás felé, én még keresgélem az önuralmamat, a pasas pedig elégedetten kinyújtózik és a következő mondat hagyja el a száját: “What a flight!” vagyis kábé “Micsoda repülés!” Hát nókomment.

És ami miatt az egészet elmeséltem nektek, igazából egy portugál szó. Mielőtt a lány kézen fogja a srácot és meglehetős sietségben elhagyják a gépet együtt (nyilván rohanni kell elérni a csatlakozást. khmm.), egy szóról mesél neki, azt mondja, az összes portugál szó közül ez a kedvence. Saudade. Akkor még nem tudom, mit jelent, de elég egzotikus a hangzása. Aztán ez a szó többször is visszaköszön az azori-szigeteki tartózkodásom alatt, és úgy a harmadiknál már csak megkérdem, mi is a jelentése. Picit úgy érzem magam, mint a kisgyerek, mielőtt kibontja a karácsonyi ajándékát: jóleső izgalommal találgatja, mi lehet benne és fél, hogy ez az érzés elmúlik abban a pillanatban, mikor meglátja a tartalmát. Én is félek kicsit megtudni, mintha ettől a szó varázsa valamiképp elhalványulhatna. De nem ez történik. Mert ez tényleg egy különleges szó, azt mondják, más nyelvben nem létezik, így viszonylag nehéz lefordítani, de egyfajta vágyódást jelent. Keserédes vágyakozást valami után, ami nagyon jó, és nagyon hiányzik.
Egyszerre van benne jelen a mosoly és a könny. Ahogy abban a romancban is, ami olyan egyértelmű természetességgel szövődött két fiatal között egy másfél órás repülőút alatt.

Comments

You may also like

error: Content is protected !!