2018-10-29 by Egyed Meli

Új dimenziók

(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)

Blogblokk.
Ülök a laptopom előtt és egyre frusztráltabban bámulom a tökéletesen üres képernyőt.
Nem indulnak el útjukra legjobb barátaim, a betűk, kis hangyákként a fehér háttér előtt, nem jönnek a szavak, ahogy máskor mindig.
Még a kávé sem inspirál, pedig egy ideje meggyőződésem, hogy valójában bennem tüneményes apró manók dolgoznak szorgosan, akik képesek kávéból blogbejegyzést előállítani.

Mindez miért? Mert egy olyan utazásról kellene írnom, amit nem éltem meg jónak. És ez önmagában is röhejes, már ha kívülről szemlélem. “Meli, és milyen volt a napfényes Portugáliában az óceánparton strandolni?” “Sz@r.” “Bolond vagy???”
Hát ez az. Mert utazni jó. Utazni öröm. Utazni chill. Utazni felfedezés. Ki az a címeres ökör, aki elmegy az óceánhoz és lekonyult füllel tér vissza?!
Pedig semmi sem csupán fekete vagy fehér, még akkor sem, ha az utazós blogok 99%-ban sájnik és hepik (beleértve természetesen a Mind the Map-et is, mert alapvetően bosszantóan optimista vagyok). De van az az 1%, amiről nehéz mesélni, és befogadni is sokkal nehezebb, mint egy klassz kis vidám, gondtalan történetet.

Az elmúlt hónapokban lassan, ám biztosan ért meg bennem a felismerés: számomra egyedül utazni már nem nyújtja ugyanazt az élményt, mint korábban. Változtatott rajtam minden egyes kaland, hozzám tett, elvett, jó szobrászként alakított. Mostanra pedig mindennél fontosabbnak tűnik az utazási élményekkel kapcsolatban egy dolog: MEGOSZTANI.

Ülsz reggel a kávéd felett, szemben a tavon megcsillan a hajók orrán a fény, hátadat melegíti az októberi nap, és hirtelen észreveszed, hogy a melletted lévő szék fájdalmasan üres; nincs kire rámosolyogni és nincs kivel izgatottan tervezni a napi élményeket.
Életedben először bevállalsz egy nudista strandot, de nem tudod megosztani a benned lévő félelmekkel vegyes kiváncsiságot, majd a felszabadult megkönnyebbülést, és végül a felismerést, hogy az emberi testnek természetes állapota, hogy meztelen és hogy ezerféle forma és alak létezik és mind szépséges a maga nemében, így soha többé nem kell aggódni, ha nem 90-60-90 a méret.

Bámulod a röhejesen rózsaszín naplementét, és egy idegennel osztozol a sörödön, ahelyett, hogy a barátaiddal tennéd.
Százszor megválaszolod ugyanazokat a tipikus utazós “small talk” kérdéseket, a mianeved-honnanjöttél-mitláttáleddig tengelyen, de a százból csupán egyetlen egyszer van alkalmad a felszín kapargatásánál picivel mélyebb beszélgetésre.
Készítesz egy szerinted remek fotót és amikor fordulnál oda a barátnődhöz, hogy megosszd az örömöt, rájössz, hogy nincs ott. Elküldöd whatsappon, és valamit megkapsz az érzésből, de csak töredékét annak, amit közös összemosolygás adna.
Beülsz a Tasquinha do Polvo nevű kis vendéglőbe, ahol csak polipot lehet enni, de vagy húszféleképpen elkészítve találod az étlapon, és amikor az első mennyei falatba beleharapsz, nincs ott senki, akivel az ízek elmondhatatlan kavalkádján elcsodálkozhatnál. Úgyhogy belemerülsz a könyvedbe és úgy teszel, mintha a legjobb dolog lenne evés közben olvasni beszélgetés helyett.

Egyedül utazni nem magányos? – teszik fel a kérdést újra és újra, akik nem utaznak egyedül. A jól bevált válasz erre az, hogy neeeeeeeem, csak akkor vagy egyedül utazás közben, ha egyedül szeretnél lenni.
De valójában útközben többnyire felszínes ismeretségek köttetnek, rövid szavatosságú cimbik jönnek-mennek, váltják egymást és bár a sokszínűség és a rengeteg különböző történet ad egyfajta romantikát, mégis egy idő után fontossá válhat, hogy olyasvalakivel osszuk meg az élményt, aki holnap is ott lesz. Meg a jövő héten is.
Seneca-nak van egy mondása, ami mostanában nagy hullámokat kavart bennem:

Who is everywhere is nowhere. When a person spends all his time in foreign travel, he ends by having many acquaintances, but no friends.

Kurcz Ágnes fordításában ez valahogy így hangzik magyarul: “Aki mindenütt ott van, sehol nincs. Ha az életet vándorúton töltjük, a végén sok a vendéglátónk, de nincs barátunk.”