Utazás előtti frász
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)
Nem is tudom, miért választottam az Életrevalók c. film egyik zenéjének kizomba verzióját ehhez a bejegyzéshez, valahogy a zenék találják meg a bejegyzéseimet, nem én találom a zenéket a bejegyzésekhez. Ez a film az egyik örök kedvencem, a humorával, a megérintő emberségével, a mélységével és egyszerre könnyűségével, a sodrásával, és igen, a zenéjével. Talán azért talált most meg, hogy bátorságot öntsön belém egy olyan bejegyzés megírásához, ami a félelemről szól.
A napokban, olvasva életem történetét, többen jegyezték meg, mennyire bátornak találnak. Ami igen megtisztelő, de kissé félrevont szemöldökkel és meglehetős szkepticizmussal fogadom, lévén hogy én magam vagyok a Gyáva Tintanyúl megtestesítője. Az egyetlen szerencsém, hogy az ismeretlen felé vonzó erő és a vágyam a felfedezésre sokkal erősebb, mint a bennem lakozó félsz.
Bizonyára sokan vannak, akiknek nem szükséges pelenkát cserélniük minden egyes nagyobb utazás előtt, de én nem tartozom közéjük, ezért minden alkalommal újra és újra el kell mantráznom magamnak, hogy tökéletesen idiótaság betojni az ismeretlentől. Ha kívülről szemlélném magam ilyenkor, feltehetőleg egy ijedt kis nyuszit látnék, amint idegesen tekintget balra és jobbra, meg aztán jobbra és balra, próbálván kitalálni, mi fog történni, előre eltervezni a jövőt, megoldani az összes fel sem merült problémát, analizálni minden lehetséges tett minden lehetséges következményét. Meg azoknak a következményeit.
Néha nehéz kiadni a kezünkből az irányítást és egyszerűen csak bízni abban, hogy jó lesz. De amikor ez sikerül, az végtelenül felszabadító érzés. Valamiféle furcsán fatalista felfogással élve, ha az ember bele tud törődni, hogy bizonyos eseményekre nincs ráhatása, hogy a bizonytalanság és az ismeretlen kéz a kézben járnak, hogy a jövőt nem lehet kiszámítani, megjósolni vagy előre megoldani, hogy tervezni csak egy bizonyos fokig lehet és érdemes, és hogy a tervek egy része is megy a kukába, mert az élet felülírja néha őket, akkor már félig megnyerte a saját magával (illetve a félelmeivel) folytatott csatát.
Nemrég egy egyetemista lánnyal beszélgettem az utazásról, megkeresett egy interjú erejéig, mert hogy a hátizsákos utazók motivációiról, és az utazás hatásairól írja a szakdolgozatát (és mennyire jó neki, én az enyémet termékmarketing témakörben írtam…). Ennek kapcsán boncolgattuk ezt a félelem-kérdést is egy picit, aztán megpróbáltam végiggondolni, mitől is lehet félni, és valójában miért is értelmetlen mindez.
Egyes számú, teljesen értelmetlen félelem: „Jajistenem, jajistenem, el fogok veszni, eltévedek, ott ragadok valahol és a keselyűk fognak falatozni a májamból.” Ez a gondolat még akkor is megcirógathat, amikor valójában csak a szomszéd országba mész és verebek sincsenek a környéken, nemhogy keselyűk. Ha jól sejtem, ez az ember egyik természetes félelme, amikor ismeretlen területre merészkedik, de ha belegondolunk, az ismerőseink közül hányan végezték keselyűk martalékaként, azért megnyugodhat kicsit a lelkünk.
Kettes számú, másnéven nyílméreg-félelelem: „Biztosan történni fog valami rossz, ahogy kiteszem a lábam otthonról, kirabolnak, megbetegszem, vagy megsérülök, esetleg ilyen sorrendben, mindenesetre jól megszívom, ó jaj!” Hát, ez megtörténhet. Csak hogy éppen ugyanígy megtörténhet kishazánkban is, nagyjából ugyanakkora valószínűséggel, mint bárhol máshol, már ha nem épp háborús övezetbe készül az ember. Ahogy imádottan bolond barátnőm, Beu mondaná, aki egy ideig kaszinóban dolgozott, és a valószínűségszámítás hosszas tanulmányozása után rájött az esélylatolgatás alfájára és omegájára: „Meli, ötven-ötven.” És ez pontosan így van. Vagy megtörténik, vagy nem.
És néha megtörténik, mert egyszerűen benne van a pakliban. Mikor Indonéziában, tizenhétezer kilométerre mindentől és mindenkitől, akit ismerek letepert valami ismeretlen trópusi láz és egy hétig tépelődtem, ugyan felépülök-e, na, akkor csak arra vágytam, hogy valaki simizze meg a homlokom, és teljes meggyőződéssel mondja ki a legnagyobb közhelyet, miszerint minden rendben lesz. De nem volt ott senki. Aztán ez is elmúlt, ezt is túléltem, és be kellett látnom, hogy ez is a történet része. (Bocs, Anyu, ez a rész „érthetetlen” módon valahogy kimaradt az élménybeszámolókból, és ne feledd, utólag már felesleges aggódni!)
Hármas számú, avagy gazdasági félelem: „Elfogy a pénzem és akkor majd jajmilesz.” Olvastam egyszer egy utazó csajról, aki valahol a világ egy távoli pöckén elhagyta az egyetlen bankkártyáját és az első kétségbeesés után, míg otthonról megérkezett a felmentő utalás, nekilátott masszírozni szállásért és énekelni kajáért. Mázli, hogy ezeknek a képességeknek épp birtokában volt, de végülis valamennyien birtokában vagyunk valami képességnek, aminek ilyen esetben hasznát vehetjük (és neeeem, most nem az ősi mesterségre gondolok). Még jól is jött ki belőle, mert új cimbiket szerzett és vegyülni tudott a helyiekkel. Tanmese.
Négyes számú befészkelem-magam-az-agylebenyedbe-és-jól-megbénítalak félelem: „Magányos leszek.” Ez egy olyan aljas félelem, hogy ilyen rövid mondattal leírható. És nagy disznó, mert elhiteti veled, hogy egyedül vagy és csak magadra számíthatsz. Ami néhány helyzetben igaz is, de többnyire egy utazás során akkor vagy egyedül, amikor egyedül akarsz maradni, mert folyton körbevesznek más utazók és a helyiek. Szóval ezt a mumust, amilyen alattomos, olyan könnyű kiradírozni.
Ötös számú, avagy komfortzóna-félelem: „Elhagyom a kényelmes otthonom, biztos csótányokkal, valamint óriás pókokkal fogok egy ágyban aludni, koszos kézzel kell az ebédlőasztalhoz ülnöm és szétpukkadok majd az idegességtől, mikor órákig kell várnom a helyi buszra. Ha ugyan jön.” Nos, ez az utazások velejárója, és ha megfelelő szögből szemléljük, ezek a dolgok adják igazán a savát-borsát. Minden, ami eltér az otthoni kényelmesen megszokottól, vibrálóan izgalmas lehet, még ha első pillanatra idegesítőnek is találjuk. Csak át kell állnunk egy más típusú befogadásra, és rengeteget kaphatunk általa, ráadásul nagyon intenzíven.
Hatos számú parafaktor: „Nőként egyedül utazva bizonyára minden bokorból egy szatír leselkedik utánam.” Sokan gondolják úgy, hogy női utazóként szükségtelen kockázatnak tesszük ki magunkat, de velem még semmi szörnyűséges nem történt, valamint itt is igaz az alapkoncepció, hogy a margitszigeti bokorból is rádugorhat valaki, nem kell egy kis szatírleselkedésért feltétlen messzire menni. Persze érdemes ésszel utazni és nem belemenni rossz előérzettel fura helyzetekbe. Igenanyu, vigyázok magamra.
…és még hosszan lehetne folytatni. Azt hiszem, ezek mind és a többi ilyen is azonos tőről fakad: egyszerűen legtöbbünk fél az ismeretlentől.
És hogy mit lehet ezzel a félelemmel kezdeni? Elfogadni, hogy ez normális néha könnyebb és gyorsabb, mint elolvasni ezt a bejegyzést. Aztán rájössz, hogy aggódni valójában teljesen felesleges, mert a legtöbb dolog, amitől félsz, sosem történik meg, illetve ha mégis megtörténik, az aggódás semmit sem segít a helyzet megoldásában. Belátod, hogy feltehetőleg nagyon bánni fogod, ha a kanapé alatt megbújva behódolsz a félelmeidnek és nem nézel velük szembe, emiatt pedig elszalasztasz egy rahedli élményt, izgalmat és felfedezést. Ha vettél egy (két-három…) mély levegőt és megpróbáltad legyőzni a félelmeidet, kiradírozni a mumusaidat és elindulsz, már az elképesztő örömmel fog eltölteni, hogy megcsináltad, hogy nem hátráltál meg.
És valójában innen jön a dolog legjobb része, a tényleges utazás.
