Az utazós blogok és a fényképek felelősségéről
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)
Mit gondolsz, amikor az alábbi fotóra nézel? Milyen érzéseket ébreszt benned? Szívesen elmennél erre a helyre, ennek a képnek a hatására?
És erről mit gondolsz? Mit érzel? Szívesen elmennél erre a helyre?
A két fénykép egymástól 100m távolságra készült.
Megtörtént már veled, hogy túláradóan pozitív útleírást olvastál egy helyről, vagy “túl-szép-hogy-igaz-legyen” típusú fotókat néztél egy távoli úti célról, aztán hosszas tervezés és gyűjtögetés után elmentél arra a helyre és óriásit csalódtál?
A “túl-szép-hogy-igaz-legyen” fényképek általában tényleg túl szépek, hogy igazak legyenek. Mondom ezt fotográfusként.
Annak idején a mesterem azt tanította, hogy a fénykép: illúzió. Azzal, hogy fotókat készítünk, tulajdonképpen illúziót keltünk. Akkor, abban az időben kérdés és felülvizsgálat nélkül elhittem mindent a mesteremnek, úgyhogy én is elkezdtem illúziót gyártani. De valahol legbelül kényelmetlen érzés volt és az évek során világossá vált előttem, hogy képtelen vagyok azonosulni ezzel a felfogással. Számomra egy fénykép akkor jó, ha őszinte, egyszerű, hangulatot vagy érzelmeket ébreszt, ugyanakkor nem hatásvadász és minden felesleges hókuszpókusztól és manipulációtól mentes.
De ez egy bonyolult kérdés. Hiszen mi fényképészek sokszor leginkább a szépnek, a vizuálisan izgalmasnak a megörökítésére törekszünk.
Ha egy helyszín, egy táj, egy kultúra, egy ember nem inspirál, nem varázsol el, nincs róla mondanivalóm, kezembe sem veszem a fényképezőgépet. Inkább nem őrzöm meg a képet, mint hogy ihlet, érzés és inspiráció nélküli felvételeket készítsek.
(átlagos utcakép Santa Maria városában, párszáz méterre az ötcsillagos hotelektől. Sal sziget / Zöldfoki Köztársaság)
Ugyanakkor ez mégis egy kissé hibás hozzáállás.
A fotográfia elképesztően szubjektív műfaj, és bár közhely, igaz, hogy ha egy adott helyre ledobsz tíz fotográfust, ők tíz különböző szemszögből fogják bemutatni a helyet, témát. Belesűrítve a fényképeikbe a saját tapasztalataikat, szemléletüket, az egész addigi életük esszenciáját, a személyiségük egyes vonásait, az aznapi hangulatuk rezdüléseit.
Ugyanígy hiszem, hogy ha ugyanaz a fényképész az életútjának más és más állomásain találkozna ugyanazzal a feladattal, akkor is mindig másképpen oldaná meg.
Ráadásul tulajdonképpen – minden szubjektivitás mellett – igazából azzal is ferdítjük a valóságot, ha csak egy bizonyos aspektusát mutatjuk meg, a szépre való igényünk miatt. Lehet, hogy ez csupa jó érzést és boldog sóhajt fog kiváltani a szemlélőből, azonban az igazságnak csak egy kis szeletét ismeri meg ily módon.
És akkor egy újabb filozófikus gondolat: mindenkinek más az igazsága. Vagy ahogy Fodor Ákos írta, “Mindenkinek VAN igaza.” Ráadásul néhány fotóval, pár sorral egy helyet csupán felületesen lehet bemutatni, így ennek célja csupán a kiváncsiság felkeltése lehet, nem átfogó elemzés vagy a valóság teljes átadása. Azt úgyis mindenkinek magának kell megélnie. Szubjektíven.
Hogy akkor miben is érzem ezt az elképesztően nagy felelősséget? Nagyon, de nagyon nem mindegy, hogy egy adott helyről milyen információt, milyen tapasztalatot, milyen érzéseket közvetítünk. És itt jön be a fényképek szerepe mellett az utazós bloggerek, különböző útleírások, kedvcsinálók stb. óriási felelőssége is.
Csak a legegyszerűbb példát hozva, gondolj csak bele, mekkora csalódás, ha a bejegyzésben szereplő első fényképet látod a Zöldfoki Köztársaság egyik szigetéről, Salról, majd odaérve a második fotóval szembesülsz.
(fehér homokos, türkiz óceános, halászhálós idill. Santa Maria / Sal / Zöldfoki Köztársaság)
Az internet tele van elragadtatott hangú útleírásokkal, mindenhol, minden körülmények között boldogan vigyorogva szelfiző utazó bloggerekkel, “10 dolog, amit érdemes megnézni itt és itt” típusú blogposztokkal, miközben a lehető legritkábban bukkanhatunk őszinte bejegyzésekre, netalán negatív tapasztalat kifejezésére, vagy veszélyekre való figyelemfelhívásra.
Kicsit eltérek az eredeti tárgytól, de mégis némileg kapcsolódik, hogy viszonylag ritkán találkozom olyan blogbejegyzésekkel is, ahol a szerzők őszintén írnak valamilyen kudarcukról, akár arról, hányszor bukunk el utazásaink, döntéseink során, milyen nehézségekkel találkozunk, milyen akadályokat kell leküzdenünk, milyen lelki megterhelésnek vagyunk néha kitéve, mi minden hiányzik, mi mindennel kell szembenéznünk. Az élet még mindig nem habostorta, még akkor sem, ha első ránézésre az utazók a világ legszerencsésebbjei. És ez most távolról sem panaszkodás, nehogy félreértsetek. Csak a túlzóan pozitívra és színesre festett álomkép árnyalása.
A z őszinteségnek viszont van egy másik oldala, ami ismét a szubjektivitásból adódik. Nevezetesen az, hogy mi van akkor, ha nekem nem tetszett egy hely, ezt képekben és szövegben is közvetítem, ezzel pedig elriasztok valakit egy adott úti céltól, akinek pedig vélhetően tetszett volna.
Szóval óriási a felelősség, akárhonnan nézzük. És nincs minden problémára jó megoldás. Talán nem is elvárható ez. Egyetlen dolgot lehet tenni, és klassz lenne, ha ezt sokan felismernénk: nagyfokú érzékenységgel nyúlni egy témához, igyekezni őszintén bemutatni, amit láttunk és tapasztaltunk, az ebben rejlő felelősségünk maximális tudatában.
(A bejegyzések és a blog összes fotója: Egyed Melinda / mind-the-map.com)
