Útkeresésről őszintén
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)
– Kicsikém, mi leszel, ha nagy leszel?!
– Külkereskedő.
– Aha. Ööö. Értem.
A fenti párbeszéd állítólag öt éves korom körül hangzott el, amikor az ovónénik feltették a nagy kérdést a jövőmmel kapcsolatban. Naná, hogy a leghalványabb fogalmam nem volt arról, hogy mi az, hogy külkereskedő, ezt a választ Apukám tanította be annak idején, talán hogy megrökönyödjenek a hülye kérdéseikkel bombázó felnőttek.
Kicsit később, álti elején a homokban turkálva arra jutottam, hogy minden bizonnyal régész leszek, mert ez volt a legizgalmasabban hangzó szakma, amit el tudtam képzelni. Tele misztériummal, felfedezéssel és persze kecsegetetett a világhír is. Aztán tragikus hirtelenséggel tettem le eme tervemről, abban a szent pillanatban, mikor kiderült, hogy valójában a munka nagyrésze abból állna, hogy fogkefével fésülünk át egy homokdombot és örvendezünk, ha találunk benne egy törött kancsófület.
Később akartam még lenni sok minden más is, nagyjából úgy váltogatva a vágyott szakmákat, mint a zoknikat. Valahogy elfogyhatott útközben a lendület, vagy a képzelőerőm, mert mire 18 éves lettem és döntenem kellett volna arról, mi leszek, ha nagy leszek, semmi értelmes gondolat nem jutott eszembe. Valamiféle pozitív irigységgel vegyes vágyódással figyeltem azokat az osztálytársaimat, akik pontosan tudták, melyik egyetemre menjenek és mit kezdjenek az életükkel (többen szüleik nyomdokán, folytatva a családi hagyományokat, néhányan kisgyerek koruk óta céltudatosan készülve a jövőre, leginkább orvosi és jogi területen).
Én meg csak álltam ott széttárt kezekkel, tanácstalanul, és jobb ötlet híján elfogadtam a szüleim racionális érvelését, miszerint a gazdasági pályából baj nem lehet, némi pénzügyi ismeret mindig jól jön az életben. Következett hát pár év a számok bűvöletében, inkább lelkiismeretesen, mint lelkesen elvégezve félévet félév után, és mikor a diplomámmal a kezemben rendkívül elégedetten vigyorogtam, megint ott lebegett a kérdőjel a fejem felett: merre tovább?
A banki szférában eltöltött éveim sok mindenre megtanítottak, bár nem szigorúan véve a szakma területén. Például arra, hogy ha van valaki, aki nem illik a pénzügyi világba, az én vagyok. Farmerral lázadtam a kiskosztüm ellen és humorral a magukat nagyon komolyan venni igyekvők ellen. Arra is rájöttem, hogy emberekkel kellene foglalkoznom számok helyett. De a bank és a fényképészet közötti végtelennek tűnő időben nagyon nem találtam a helyem. Azért csodálatos, hogy az élet hogyan terelget a megfelelő irányba: sokáig tartott például, míg rájöttem, hogy miért pattanok vissza minden non-profit szervezetről, ahol munkát akartam vállalni a tisztán ‘for profit’ gondolkodásommal.
Végül rám talált a fotózás, elsöprő erejű viharként forgatva fel addigi életem összes bugyrát. Úgy éreztem, végre a helyemen vagyok, megtaláltam A Hivatást, amiről sosem gondoltam volna, hogy valaha nekem is sikerülhet rátalálni. Amikor ez rád talál, az pár évre úgy kiüt, hogy szinte minden kapcsolatodat elveszíted a realitással, nem vagy hajlandó a földfelszínhez öt centiméternél közelebb lebegni és senki és semmi nem tudja letörölni a vigyort az arcodról. Úgy érzed, egyszerűen minden, de minden lehetséges.
Persze, semmi sem csak csokiszirup és cukormáz, a háttérben minden nagy változás tele van fájdalommal és lemondással, csak erről nem szívesen beszélünk. Én sem fogok most, mert alapvetően egy pozitív bejegyzést szeretnék írni, úgyhogy a kellemes végkicsengés érdekében ne feszegessük a háttérsztorikat.
Szóval amikor már úgy tűnik, minden a lehető legjobb, akkor kiderül, hogy tud még jobb lenni. Saját vállalkozás, saját lábra állás két év tanulás után: az élmény megfizethetetlen, minden másra meg ott van a… Teljes és totális szabadság, amikor azzal foglalkozol, ami az életed szenvedélye, azokkal az emberekkel dolgozol, akikkel szeretnél, úgy, ahogy szeretnél, akkor, amikor szeretnél és ott, ahol szeretnél. (Igen, ennek is van ára, esetemben ez a nagyfokú bizonytalanság és az előre tervezés képességének teljes hiánya, de ha tudod, miért fizeted ezt a nem túl borsos árat, igen boldogan teszed.)
Aztán egyszer csak megcsiklandoz egy ötlet, elkap egy érzés: olyan sok minden van még a világban, amit sosem fogsz látni, ha egy helyben maradsz és nem mozdulsz onnan. És egy társas utazás fotózása közben arra gondolok, meg kellene nézni ezt a földgolyót egy kicsit közelebbről, kilépni a megszokott kis világból, átélni egy csomó nagyszerű élményt, készíteni pár remek fotót és mesélni minderről, hozzásegítve másokat is életük kalandjaihoz.
Aztán eltelik egy teljes év. Tervezéssel, újratervezéssel és az újratervezés újratervezésével. A Nagy Mumus időről-időre előkerül a szekrényből és megkopogtatja a vállam: hát ez nagyon szép, Melike, de hogy fogsz ebből megélni? Stressz, aggódás, ötletesebbnél ötletesebb önsanyargatások a terítéken.
El nem tudom mondani, hány elektronikus könyvet, blogbejegyzést, hasznos tanácsot és mennyi bullshitet olvastam arról, edukációs céllal, hogy hogyan keressünk pénzt utazásainkkal, blogunkból. De az egyetlen, amit ezekből tanultam, hogy hogyan nem szeretném csinálni. Eladni a lelked, rossz ügyek mellé állni, szenzációhajhászni, ellentmondásos elvárások mentén haladni, csalni és hazudni a népszerűség érdekében, és ami a legfontosabb, kizárólag fejőstehénként tekinteni az életedet meghatározó szenvedélyre. Na nem.
Mindezen előtanulmányok alatt elindultam Dél-Kelet Ázsiába kicsit kalandozni, jegyzeteket készítettem, hogy már félkészen várjanak, hogy abban a pillanatban közzé tudjam őket tenni, amint elindítom végre a szuper, csillivilli és óriási érdeklődésre számot tartó vadonatúj blogomat. Sikeres utazós blogger akartam lenni, és ennek megfelelően képzeltem a bejegyzéseket: útikönyvszerű jegyzeteket készítettem, csupa hasznos, ámbár fűrészporízű tudnivalóval, turistacélpontok felsorolásával. Mondjuk, nem tartott sokáig.
Hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem én vagyok, ez mind nagyszerű, de hiányzik belőle minden hozzáadott érték, érzelem, stílus és vibráló izgalom.
Úgyhogy végül a sarokba hajítottam minden korábbi elképzelésemet (nem, nem fogok egy százötvenezredik útikönyvet létrehozni), elengedtem a financiális kérdéseket (majd csak lesz valahogy), vettem egy nagyon mély levegőt (és ittam gyorsan egy csésze isteni kávét), és belevágtam. Egy teljes évbe került megszabadulni a saját (nem kicsi) elvárásaimtól, megnyitni magam az ismeretlen előtt és elindítani valamit, ami ki tudja, hová vezet. Viszont megtettem és hát kis lépés ez az embernek, de…
Nemrégiben arra is segítettek rájönni a barátaim (és ezúton is hatalmas hála és köszönet nektek, nélkületek nem lennék ott, ahol! jó, jó, abbahagyom, mielőtt túl nyálas lenne..), hogy a kétségek és elbizonytalanodások a kreatív gondolkodók lerázhatatlan útitársai, illetve, hogy hatalmas hibát követ el, aki másokhoz méri magát, vagy olvasottsági adatok mentén próbálja értékelni a teljesítményét. Rá kellett jönnöm, hogy nem a like-ok mennyisége fontos, nem a követők puszta száma, hanem ti, akik a bejegyzéseket olvassátok, vagytok azok, akikért ezt érdemes csinálni, az emberi kapcsolatokért, a kölcsönös inspirációkért, a kedves visszajelzésekért, az élményekért, amiket átéltek utazásaitok közben, az oda-vissza pattogó pozitív energiákért.
Kedves barátom, Barna kérdezte meg nemrég, hogy keresem-e még az utam. Kérdőn vontam fel a szemöldököm, és vérig sértett magabiztossággal jelentettem ki, hogy éppen az utamat járom. De mivel ő ritkán éri be felszínes válaszokkal, feltette azt a kérdést is, hogy ez azt jelenti-e, hogy a következő 5-10 évben utazni fogok, fotózni és mesélni róla, én meg hirtelen elhallgattam és eszembe jutott, hogy sürgősen keresnek a másik vonalon.
Mert hát honnan tudhatnám?! Lehet, hogy én egész életemben változni és változtatni fogok, és ha ez azt jelenti, hogy folyton keresem az utam, akkor hát legyen. Nincs sok biztos pontom, amik mellé lehorgonyozhatok, nem látom a kanyarokat, nem látom a buktatókat, nem látom az örömöket, csak annyit érzek, hogy végtelenül hálás vagyok érte, hogy lehetőségem van azt csinálni, amit szeretnék, és hogy most valami nagyon klassz jön. És e pillanatban nekem ennyi elég is a boldogsághoz.
Még akkor is, ha közel 36 évesen sem tudok értelmesebb választ adni a „mi leszel, ha nagy leszel” kérdésre, mint ötévesen.
(A képek Myanmarban (Burma) készültek, 2016-ban, a kalandozásaim kezdetén.)
