Vacsi, tűz, bor, gitár
(Hallgasd a zenét, miközben olvasod a bejegyzést.)
– Lányok, mit terveztek enni ma vacsira?
– Hát, feltehetőleg semmit.
– Oké. Én főzök, ti mosogattok, rendben?
És persze, hogy rendben, mert Anderia kitűnő szakács. De talán ne szaladjunk ennyire előre. Szóval, ha valaki nem olvasott volna korábbi bejegyzéseket, egy vendégház magánéletéről van itten nagyban szó, ahol épp önkénteskedem. Andreia a Maktub ház tulajdonossa, mozgatója és lelke, és a mai esténk főszakácsa. Szabadkozik, hogy csak gyorsan összecsap valami vacsinak valót, de én már tudom, hogy ez mit jelent. Egy aprólékosan megkomponált, minden ízében harmonizáló, finom vacsorát.
Jaj, de itt ám nem úgy számolják az időt, mint nálunk otthon, nem az van, hogy csak úgy kutyafuttában leülünk, belapátolunk valamit az arcunkba, aztán uccu, ki-ki rohan a dolgára. Itten rákészülünk az estére. Először is tüzet varázsolunk a kemencébe, mert odakint épp csípős hideg szél fúj és jólesik kicsit megmelegedni a lángok közelében. A melegedést felgyorsítandó, Paolo kibont egy üveg jóféle vörösbort, és egy ideig csak a poharainkat forgatva, hümmögve, elégedetten hallgatjuk a tűzhely felől hallatszó sistergést.
Aztán, épp mikor a gyomrunk hallhatóan korogni kezd, a kis konyhát kezdik betölteni a készülő vacsora illatai. Pár hüvely decens zöldbab együtt sütkérezik egy kis gombával, némi hagymával és fokhagymával, mély egyetértésben egy wokban, míg a szomszéd lángon vidám tésztaszálak ülnek a forró jakuzziban. Készül közben a bevetésre némi chorizo (jóféle szalámi), többféle sajt és az elmaradhatatlan fűszerek.
Andreia az összes résztvevőt egybegyűjti egy jénaiba, és betolja őket a sütőbe, hadd szokják egymás társaságát. Mi közben várakozásteljesen tovább kortyolgatjuk a borainkat, egyre szélesebb mosollyal és bambulunk a vidáman pattogó tűzbe. Tökéletes őszi idill.
Aztán egyszercsak nyílik a sütőajtó, az asztalra varázsolódik a most már szinte elviselhetetlenül finom illatokkal bíztató tésztaétel, mi pedig vad indián csatakiáltásokkal vetjük rá magunkat és igen kevés szót szólunk, míg tisztára nem töröljük a tál alját is.
Mágikus módon újratöltődnek a poharaink és hirtelen előkerül egy gitár, valamint kiderül, hogy Paolo remekül játszik rajta, így aztán közösen bíztatjuk, hogy zenéljen nekünk. Aztán csak körbeüljük az asztalt, hallgatjuk a remek gitárzenét, néha beleénekelünk, néha csak ringatózunk rá és közben valahogy nagyon jó. Nem tudom, hogy a társaság miatt van-e, esetleg a bortól, a tűz ropogásától, a zenétől, vagy talán mindezektől együttvéve, de talán nem is fontos. A lényeg, hogy nyakig ülünk a pillanatban teljesen. Na meg persze hogy tele a hasunk.
