2017-12-04 by Egyed Meli

A burmai halászok

(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)

Pár éve Londonban egy galériában szó szerint elállt a lélegzetem egy kiállított fotó láttán. Egy burmai (tudom, tudom, Myanmar a hivatalos neve, de nekem Burma marad, afféle lázadásból) halászt ábrázolt a fotó. Naplemente gyönyörű narancs-arany fényei, a háttérben csipkés hegyek keretezik a fotót, egy ezüstösen csillogó tó felszínén egy szál magányos csónak orrában egy halászember tökéletesen koreografált tánclépésnek is beillő mozdulattal tartja fel a levegőbe a legszebb halászhálót, amit valaha láttam. A lemenő nap éppen a megfelelő szögből világítja meg a jelenetet, a pillanat épp a legtökéletesebben elkapott, az expozíció hibátlan. A halász egyik lábával a csónak orrán áll, a másikkal az evezőt tartja, egyensúlyoz vele, a kezeivel pedig a hálót emeli a magasba, légiesen. Valami éteri gyönyörűségben, egy tökéletes pillanatban egyesült minden vizuális elem ezen a fényképen.
Percekig csak álltam ott megbabonázva, le sem tudtam venni a szemem a képről, és közben egyfolytában arra gondoltam, micsoda mestermunka, micsoda elképesztő fotóriporteri teljesítmény, milyen tökéletes alkotás, egy vizuális csoda egy másik világból. Imádtam.
Aztán gyors egymásutánban két dolog történt: próbáltam kiolvadni megkövült állapotomból, majd pedig elhatároztam, hogy eljutok Burmába, mert ezt nekem látnom kell a saját szememmel.

Következő januárban fent is találtam magam egy Burmába tartó repülőgépen és életem első hátizsákos, egyedülutazós kalandjára indultam a világ másik végébe, tele kiváncsisággal, jóleső izgalommal, valamint a vággyal, hogy megéljem azt a csodát, amit azon a fotón láttam.
Szándékosan a 21 napos utazásom végére, annak fénypontjaként terveztem be a kirándulást az Inle-tóhoz, ahol a halászokat reméltem látni. Egész úton remegve vártam a percet, amikor majd én is megpillanthatom ezt a remekbe szabott díszletet, és, ha nagyon szerencsés leszek, egy halászt is.
Még nem tudtam, hogy utazós életem egyik legdurvább csalódását fogom átélni helyette.

Már az elején, más utazókkal beszélgetve világossá vált, hogy az Inle-tóhoz mindenki, de mindenki ellátogat, aki Burmában jár, ez egyfajta kötelező állomás ott. Itt már gyanakodhattam volna, de nem tettem, tele voltam naív optimizmussal. Hja kérem, első út…
Megérkeztem a tóhoz és rögvest össze is ismerkedtem egy helyi sráccal, akitől csupán útbaigazítást kértem a szállásom felé, de ő volt olyan kedves, hogy el is vitt a motorján és meg is várta, míg becsekkolok, hogy biztosan legyen helyem. Ott aztán hamar összeismerkedtem egy hatalmas szívű amerikai írónővel, Dian Thomas-szal, aki a nagy vízen túl ismert tévés személyiség is. Másnap vele és a barátaival együtt mentünk el egy teljes napos kirándulásra a tavon.
Kora reggel indultunk, sok-sok másik hajóval együtt. Hiába volt Burma néhány évvel ezelőttig hermetikusan elzárva a világ elől, már 2016. elején túl sok turista volt kiváncsi erre a helyre, amiről csak mostananában kezdünk tudni. A hajókázás során elvittek bennünket néhány helyre, én csak kirakatoknak neveztem őket. Piac a turistának (vásárolj bármit!), kézműves bemutató a turistának (vásárolj felesleges dísztárgyakat!), hajókészítő műhely (vásárolj szuvenírt!), ezüstműves (vegyél ékszert!), kelmeszövő (vegyél ruhát!).

A legmegrázóbb mégis az volt, amikor elértünk a “hosszúnyakú” nőkhöz.
A padaung törzshöz tartozó nők nyakára gyerekkoruktól kezdve sorra egy-egy réz gyűrűt helyeznek, ezzel nyújtják azt akár kétszeres hosszra. Felnőtt korukra ezek a nők akár 4-5 kiló pluszt is hordanak így.
Mégsem a nők látványa volt megrázó, az én szemem szépnek látta őket. Hanem a mód, ahogyan “közszemlére tették” őket. Kiültek egy padra és a turisták sorra megbámulhatták őket és persze mindenki szelfizni is akart. Mintha csak valami különösen egzotikus ragadozók lennének egy állatkertben.

A naplemente legszebb fényeiben végül a halászok kedvelt helyére látogattunk a tónál, hogy végre megfigyelhessük őket munka közben, megcsodálhassuk egyedülálló technikájukat.
A következő történt: a helyi “halászok”, amikor a turistahajók közel értek hozzájuk, kiálltak a hajóik orrába, szépen magasba emelték a hálójukat, behelyezkedtek, hogy a lehető legfotogénebbül mutasson a naplemente mögöttük és beálltak pózba. Annyi ideig tartották a levegőben a hálót, hogy még a legbénább turistának is mindenképp sikerüljön elkattintani egy képet. Akárcsak egy kimerevített filmkocka. A színházi előadás végeztével aztán odamentek minden hajóhoz és pénzt kértek a mutatványért.

Úgy éreztem magam, mint akin áthajtottak egy úthengerrel és otthagytak az út közepén kilapítva. Ennyi lenne? Erről gondoltam azt, hogy megismételhetetlen csoda, egy fantasztikus fotóriporter életművének koronája?
Ezután annyira vágytam valami igazira, hogy másnap felkerestem egyetlen helyi ismerősömet, Maung Maungot,a motoros srácot a boltjában, és ő elhívott a hajóján egy kis kirándulásra a tavon. Megmutatta a cölöpökre épült szülőfaluját, elvitt a családja otthonába, bemutatott az édesapjának és a testvérének, benéztünk egykori általános iskolájába. Még ebédre is vendégül láttak: az egyszerű rizsétel zöldségekkel a legfinomabb és legvalódibb étel volt, amit Burmában ettem.

A nap zárásaként pedig elhajóztunk az igazi halászokhoz. Akik nem a turisták kedvéért vágták magukat pózba, hanem a család vacsoráját fogták ki a tóból. Nem álltak be a naplementébe és ügyet sem vetettek arra, hogy lefotóztam őket. Igaz, az így készült fényképek nem adtak olyan vizuális orgiát, mint amiket mások készítettek a halászember-színészek produkciójáról, de nekem mindennél kedvesebbé váltak. Hálás voltam, hogy átélhettem valami valóságosat, valami igazit, valami kézzelfogható szépséget és ennek köszönhetően végül mégis részese lehettem annak a varázsvilágnak, aminek a reményében Burmába utaztam.
Tanulság? Az nincs. Ha csak az nem, hogy néha a valóság milyen elképesztő módon különbözik attól, amit a fotelunkban ülve gondolni vélünk egy számunkra ismeretlen helyről, annak alapján, amit mások megosztanak róla.