A szentlélekleves
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)
Bármibe lefogadom, hogy nem sűrűn kóstoltátok eddig a Szentlélek levesét. Hát én sem. De a Nagy-Húsvéti-Készülődés égisze alatt most ez is megtörtént.
Nem vagyok vallásos (illetve van egy különc elképzelésem a világ működéséről), templomot közelről csak akkor látok, ha esküvőt fényképezek benne. A katolikus vallás közelébe is csak ilyen alkalmakkor szoktam merészkedni – na meg az Azori-szigeteken, amikor újdonsült barátaim elhívnak egy finom vasárnapi szentlélekleves ebédre. Nincs is annál jobb. Mi is mindig a szentlelket tesszük az asztalra a családi összejöveteleken.
Hogymivan?! A szentlélek levese? Először cseppet sem udvariasan elröhintem magam, aztán Sónia komoly képét látva visszaveszek és megkérdem, mi ez az egész. Tudni kell, hogy az Azoriak kicsit másképp tekintenek a szentlélekre, mint úgy általában a katolikus emberek, számukra a szentlélek kézzelfogható figura, emberi természettel, sűrűn ábrázolják ezüst koronával és szárnyakkal. A szentlélek leves hagyománya pedig elég régre nyúlik vissza, állítólag az 1300-as években Izabela királynőnek tele lett a puttonya azzal, hogy a népe éhezik, és jobb ötlete nem lévén, ehhez a szárnyas-koronás fickóhoz kezdett imádkozni, ugyan segítsen már rajtuk. Másnapra két hajó érkezett, ember egyiken se volt, kaja viszont annál több, szóval nyilván mindenki meg volt győződve róla, hogy a szentlélek küldte, úgyhogy a népek hatalmas lakomát csaptak, kenyér- és húsáradatban örvendeztek, és ez volt az elindítója ennek a húsvét előtti szokásnak, amikor a szegények számára közös ebédek formájában ételt osztanak.
Flamengos-ban, itt Faial szigetén kicsit módosult ez a hagyomány, itt ugyanis az a szokás, hogy egy vasárnap délután a környék apraja-nagyja (illetve, ahogy láttam, leginkább az idősebb generáció) összegyűlik, és jegyet vásárolnak erre az ebédre, mert a pénzből a helyi templom felújítását segítik, ami megsérült egy korábbi földrengés során. Aki nem tud maradni, az a megvásárolt jeggyel hazaviheti az ételt a családjának, hogy együtt fogyasszák el otthon.
Szép számban gyűlik a nép, álldogálunk a kapunyitásra várva, nekem pedig lehetőségem adódik arra, amire nem sokaknak: bejutok a konyhára! Naná, a fényképezőgépemmel együtt. Elképesztő látvány fogad, hatalmas üstök és óriás fakanalak, elképesztő mennyiségű marhahús és leves, hihetetlen adag kenyér és miegymás. A konyhán sokan sürgölődnek, és megértem, milyen sok munka van a mi kellemes ebédünk mögött. Körbejárok, készítek néhány fotót, közben ujjong a bennem élő kisgyerek, hogy a fényképezőgépem bejuttatott a tiltott övezetbe.
Lassan kezdődik az ebéd, mindenki elfoglalja a helyét a hosszú asztaloknál, ahol már ki van készítve a bor (amitől mindenki kellőképp boldognak érzi magát) és némi narancslé a gyerekeknek. Letelepszem én is, halvány rettegéssel várva, hogy felvonuljon előttünk az a rengeteg étel, amit a konyhában láttam. A pap megnyitja az eseményt, néhány – számomra érthetetlen – portugál szót szól az egybegyűltekhez, majd megkezdődik a lakoma. Elsőként a leves érkezik, elvégre is ő a díszvendég, bár be kell valljam, kishazámban a leves szó alatt nem ezt értjük. A szentléleklevesben a lé kábé annyi, amennyire én hiszek a koronás, angyalszárnyú fickó létezésében, tele van viszont kenyérrel, ami puhára olvadt a lében, és amennyiben ez elképzelhető, még a kenyérnél is nagyobb mennyiségű marhahusival. Fentiek mellé főtt káposztát tálalnak és szinte hallom a körülöttem lévők nyálának patakokban csorgását.
Szerintem egy mammutot ki lehetne készíteni annyi hússal és kenyérrel, amit újdonsült barátaim elfogyasztanak, mire kiderül, hogy még csak az első fogáson vagyunk túl. A következő fellépő szintén marha, bár kissé más köntösben: a husikat 24 órán keresztül érlelik vörösborban, majd egy éjszakán keresztül lassú tűzön sütik kemencékben, innen kerülnek az asztalunkra. Be kell valljam, fantasztikus ízük van. Melléjük édes kenyeret kínálnak, amit a falvakban édeskrumpliból készítenek, itt Flamengosban simán búzából. Jó hedonista módjára félig elterülök a székemen, ha lenne derékszíjam, most két fokozatot kellene engedni rajta, a vörösbor és az elképesztő mennyiségű étel keltette mámorban épp kezdenék elterpeszkedni, amikor, mintegy végső csapásként, jön a rizs. Ez kábé olyasmi, mint nálunk a tejberizs, és finom fahéjat szórnak rá, csinos mintákat képezve a tetején. Nem bírom megállni, hogy meg ne kóstoljam, és végül szedek még egy adaggal. K.O.
Közben szó szót követ és asztalszomszédaim meghívnak bennünket az otthonukba, megkóstolni egy jóféle helyi nedűt, így megy ez itt az Azori-szigeteken, hamar köttetnek barátságok. Mikor fordul elő Pesten, hogy behívsz egy vadidegent a házadba egy kis pálinkára?! Naugye.
És ha már elkezdtünk inni, igazán továbbállhatunk a következő állomásra, Emanuel-hez, aki saját készítésű itókával kápráztat el bennünket. Természetesen mindez csak előjáték, a délután hátralévő részében kezdjük igazán komolyan venni az alkoholizálást, Marla és Antonio otthonában szerény whiskey-válogatás vár, mert tudják, mennyire szeretem. Felbukkan a kínálatban egy több mint 41 éves példány, és nem állok ellen neki. Végigvigyorogjuk a délutánt, magyar táncokat tanítok a srácoknak, Szabó Balázs Bandáját hallgatunk és az élet nagy kérdéseit boncolgatjuk. Például, hogy igyunk-e még egy kortyot abból a nemes whiskey-ből.
Ez a története hát a szentléleklevesnek, ami egy nem várt remek délutánt szerez néhányunk számára, én pedig ezúton is szeretném megköszönni Azori barátaimnak a kedvességüket, a mosolyaikat, a poénjaikat, a piáikat és hogy befogadtak maguk közé. Sónia, Marla, Antonio, Emanuel, obrigadíssima! Lembro-me desta tarde por longo.
