Ananásszal az Azori-szigetekre
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)
Boa sorte. Jó szerencse. Azt hiszem, ez vezetett engem most ide, az Atlanti-óceán közepére, egy aprócska szigetre, Faialra, a kilenctagú, egzotikus hangzású Azori-szigetek egyikére. És hogy hogyan kerültem ide, az is megér talán egy rövid mesét, mert úgy három hónappal ezelőttig fogalmam sem volt, hogy ez a hely létezik a térképen.
Vannak jelek, amiket olyan kitartó figyelemmel tol az arcodba az élet, hogy képtelen legyél figyelmen kívül hagyni őket. És akkor tudod, hogy azzal valami dolgod van. Valahogy így kerültem én közeli barátságba a gondolattal, hogy az Azori-szigetek felé veszem az irányt. Madeirán önkénteskedtem épp, amikor hirtelen mindenki ezekről a szigetekről kezdett el beszélni körülöttem, szinte nap nap után. Szöget ütött a fejemben, de még a sokadik elragadtatott hangú beszámoló után sem jutottam el odáig, hogy ez legyen a következő úticélom.
Mert egy ananász lett végül az oka. Egy csodásan napsütéses madeirai reggelen életem egyik legízletesebb ananászát eszegettem éppen, a lehető legnagyobb harmóniában az életemmel, a világgal és úgy egyébként, és nyilván mi derült ki arról az ananászról? Igen, természetesen az Azori-szigetekről származott.
Kész, vége. Ezen a ponton döntöttem el, hogy nem állok ellen tovább. Az élet felsorakoztatta az összes aduászát, és a végén, modern bibliai meseként az én végzetem alma helyett ananász lett. Csak kiűzetés helyett éppen hogy bebocsáttatást nyertem ezzel az édenkertbe.
Némi száraz tény, hogy el tudjátok képzelni kicsit ezt a szigetcsoportot. Szóval itt csücsülnek ezek a kis vulkanikus szigetecskék az Atlanti-óceán közepén, kitéve az időjárás minden szeszélyének, esőnek, szélnek, áramlatoknak, de nemtörődöm lazasággal fittyet hánynak az egészre. Zöldellnek, virágoznak, a természeti csodák végtelen tárházát vonultatják fel, teheneket nevelnek a hátukon és egyikük, Pico büszkélkedhet egész Portugália legmagasabb hegyével, egy 2300m magas vulkánnal, amit szintén Pico-nak hívnak (ha jól gondolom az angol megfelelője alapján, ez hegycsúcsot jelent. és hát mi is érdemelhetné nála jobban ki ezt a megnevezést?!)
Be kell valljam, alig várom, hogy ezt a csúcsot megpillantsam végre. Faial szigetéről, ahol tanyázok, fantasztikus kilátás nyílhat Pico-ra, de úgy sejtem, ez a vulkán nem adja könnyen magát, mert mióta itt vagyok, még egyszer sem vetette le a felhőből készült pongyoláját. Nap mint nap azzal a reménnyel kelek, hogy ma, ma lesz a nap, amikor megpillanthatom Portugália legmagasabb hegyét. De nem. Ma sem. A legtöbb, amit eddig szemérmesen láttatni engedett magából, az ennyi volt, egy falatnyi ízelítő, a legcsúcsabb csúcsból.
Az időjárás meglehetősen szeszélyes itt, ahogy Ildikó, kedves ismerősöm mondaná, bonyolult a klíma. Mondjuk ez nem is csoda, tekintve az elhelyezkedését. Ittlétem alatt, bőven kívül a turistaszezonon cirka 16 fok lehet, nappal és éjjel egyformán, és pillanatnyilag nagyon szmötyedék idő van, de legalább gyerekként sikkantok fel minden alkalommal, mikor pár percre kisüt a nap. Eddig ez három teljes alkalommal fordult elő.
Én a központi szigetcsoport egyik gyöngyszemén, Faial-on találtam otthonra, egy végtelenül kedves portugál családnál önkénteskedve. Itt az egyetlen nagyváros egy Horta nevű település, ami mondjuk itteni léptékkel nagyváros csak, mert úgy nagyjából hétezren laknak itt összesen. Ami még így is a sziget teljes lakosságának a fele. E pillanatban, talán téli álmot alszanak a helyiek, mert emberekkel ritkán futok össze az utcán, felteszem, napfényben minden más, de azért néhány képet mutatok, hogy el tudjátok képzelni a környéket. 
Van itt egy helyes kis kikötő, telerajzolva a világ minden tájáról érkezett művészek keze által, klassz kis utcácskák, amikben élmény eltévedni, dimbek meg dombok a környéken, hogy felérve-kifulladva gyönyörködhess az eléd táruló kilátásban (már amikor nem burkolózik minden ködbe), bájos kis bárok, ahol péntek és szombat este Horta teljes fiatalsága összegyűlik, van uszoda, művház is, meg egy csomó tehén.
Mer’ tehén az kell. Konkrétan tehenek a szomszédaim. És ezzel most nem azokat a kedves embereket minősítettem, akik még itt laknak.
A sziget belsejében egy levadára bukkanunk, ami már Madeiráról nekem eléggé ismerős. A levadák vízgyűjtő csatornák, öntözés céljára továbbítják a vizet keresztül-kasul a szigeten. Madeirán megszámlálhatatlan levada fut, bepókhálósítva a teljes szigetet, nem tudsz úgy egy nagyobb sétát tenni, hogy ne akadj bele egy levada-túrába valahogy. Itt, Faial-on egyetlen levada van, nagy becsben is van tartva ennek megfelelően, bár nevet nem adtak neki. Egyszerűen csak levada. Végülis minek neki név, ha nincs vetélytársa?!
Millió csoda vár még felfedezésre, ezek csupán az első pár nap benyomásai. Alig várom, hogy szépen, lassan, a helyiekkel együtt egyre több ismeretlen dolgokból váljék ismerős dolog, hálás vagyok minden napért, minden percért, amit itt tölthetek ebben a paradicsomban.
És természetesen a bejegyzés írása közben is ananászt majszolok. Mert végső soron az ananásznak köszönhetem, hogy most itt élhetek.
