BARÁTOK AZ AZORI-SZIGETEKRŐL

(Kivételesen nem csak zene van a poszthoz. Ha végignézitek a klipet, megértitek, miért, ezt a klipet Faial szigetén forgatták és tökéletesen bemutatja az ottani életérzést. Idióták, imádom őket.)

Találkozások. Számomra mindig az emberek a legfontosabbak, amikor egy ismeretlen helyre megyek, ezúttal a Faial-on töltött másfél hónapom alatt viszont minden eddiginél klasszabb ismeretségeket kötöttem. Csupa remek emberrel sodort össze az a hajat cibáló, fákat rángató, hullámokat korbácsoló szél. A faialiak egyszerűen csodálatosak. Minőségi életet élnek, nem stresszelnek, nem nyafognak, nem dudálnak az úton és nem próbálnak átverni lépten und nyomon. Viszont figyelnek egymásra, az utazókra pedig különösen. Szívből adnak és nem várnak érte cserébe semmit. Nem feltételeznek rosszat a másikról, hiszen ők maguk is jók. Ha te akarsz fizetni egy étteremben, ki kell cselezned őket és titokban rendezni a számlát, különben elő nem fordulhat, hogy a vendég állja a cehhet. Ha véletlen betévedsz valaki kertjébe, mert eltéveszted az utat és a kutya vadul rádugat, a gazdi nem azt kérdi anyázva, mit a !%/+?”% keresel a telkén, hanem megkínál csokival, ha már ott vagy. A bárban, ha hajlandó vagy két mondatnál többet is beszélgetni a csapossal, ő kiméri neked szépen a két cent viszkit, ahogy a nagykönyvben meg van írva, aztán rátölt vagy mégegyszer annyit. Grátisz.
Néhányukhoz közel kerültem a szigeten töltött heteim alatt, pár mondatban hadd meséljek nektek róluk.

SaloméAz egyik legelbűvölőbb nőci a szigeten, a vendéglátóm, akinél önkénteskedtem. Kvázi pótanyám. Óriási szíve van. Akkora, hogy húsvétra polipot főz, mert tudja, hogy az a kedvencem, még akkor is, ha a polip még csak távolról sem hagyományos húsvéti étel. Amikor késő este jövök haza a szomszédos szigetről, kijön elém a kompkikötőbe kocsival, hogy ne kelljen gyalogolnom, mert sejti, mennyire kifáradtam a vulkántúrában. Minden reggel mosolyogva kérdezi meg, hogy aludtam, és tényleg érdekli. Boldoggá teszik az apró dolgok az életben és imád örömet szerezni. Az angoltudása szerez pár vidám percet számunkra, bár az én portugálom bizonyára még sokkal többet. Saját bevallása szerint hamar elfárad, amit úgy kell érteni, hogy felkel, kitakarít pár szobát a vendégházban, megfőzi az ebédet, elhozza a lányát a suliból, bevásárol, megsétáltatja a kutyát, leszüreteli a gyümölcsöt a kertben, narancslét facsar az uzsihoz nekünk, rendberakja a kertet és megeteti a macskákat, majd elégedetlenül dörmög, hogy már nem bírja úgy a hajtást, mint régen. Kivisz a reptérre, és potyognak a könnyei, hogy elmegyek. Hiányzik. Nagyon jó ember.

ManuelSalomé férje, szintén házigazdám. Vele a legvidámabb pillanataink a közös nyelv hiányához kapcsolódnak. Eleinte kézzel-lábbal, jelbeszéddel kommunikálunk, majd fokozatosan egyre többet értek meg a portugáljából (persze csak ha lassan és hangosan elismétli ugyanazt vagy ötvenszer), és mikor először folytatunk le egy félperces párbeszédet különösebb félreértés nélkül, mindketten nagyon megörülünk. Az ő szíve is hatalmas. Amikor ablakot pucolok a csodás napsütésben és a telefonom szánalmas hangszórójából próbálok zenét csiholni, összerakja nekem a rég nem használt rádióját, és széles vigyorral nyugtázza az örömömet. A föld alól is szerez egy kávéfőzőt nekem, mikor kiderül, hogy a neszkávé nem az én műfajom. Az ablakhoz hív, mikor reggelre hósapka borítja be Pico hegyét, nehogy lemaradjak a látványról. Beültet az autóba, és körbefuvaroz a fél faluban, hogy a legjobb helyről fotózhassam a teliholdat. És egyikünket se érdekli, hogy nem értjük egymást, mert mégis tökéletesen értjük egymást.

Sónia– Sónia, figyu, nincs valami ötleted szombat estére, mit lehetne csinálni? Aznap van a szülinapom, de nem ismerem a jó helyeket.
– Hogy mi van? Viccelsz? Nekem is aznap van a szülinapom!
– Nannneeee…..!
Ugyanabban az évben, ugyanabban a hónapban és ugyanazon a napon születtünk, talán ezért lettünk ilyen jó barátok. Vagy talán azért, mert amikor elhív egy hagyományos azori ebédre, elárulja, hogy a morcela valójában véres hurka, még mielőtt beleharapnék. Talán, mert a hasonló hangzású church (templom) és a search (keresni) neki nem tartalmaz túl sok nyelvi különbséget, vagy talán mert a kecskékkel viszont remekül elbeszélget. Talán mert Budapesten a „Kijárat” és „Bejárat” feliratokra a metróban azt hitte, hogy helynevek és bosszankodott, hogy ugyanoda keveredik folyton vissza. Talán mert vele lehet a legjobbakat vigyorogni a szigeten, vagy talán mert gondolkodás nélkül mond igent pár hülye ötletemre, mint például vulkántúra tejfelszerű ködben vagy meztelen fürdés a jéghideg óceánban. Talán mert nem fél őszinte lenni. Talán azért, mert isteni töltött padlizsánt főz vacsira, talán mert sosem ítélkezik senki felett. Vagy talán egyszerűen csak azért, mert egy csodálatos ember, csodálatos álmokkal és tele szeretettel.

AntonioEz a pasi újraértelmezte bennem a szabadság fogalmát. Beszélgetünk, aztán kiderül, hogy szokott merülni. Ez még nem annyira nagy cucc, Faial-on sokan búvárkodnak, lévén a víz alatti világ állítólag fantasztikusan szép. De ő egyedül megy a víz alá. És palack nélkül. Fogja magát, vesz egy jó mély lélegzetet és lebukik halacskákat nézegetni. Naja, én is mindig ezt csinálom, ha otthon unatkozom. Ráadásul hatalmas szíve van és nagyon jó viszkije, ezek miatt meg pláne jó a társaságában időzni. Egy hosszabb cikket írtam róla, az „ember/hétköznapi arcok” blogjában jelent meg, itt: Antonio.

GeniGeniről legelőször azt tudtam meg, hogy önkéntes tűzoltó, és azonnal izgalmassá vált a szememben, akárhányszor is próbálta szerény mosollyal elhárítani dicsfényt magáról. Kisvártatva az is kiderült, hogy nagyon szeret fényképezni és hogy a tűzoltóság meg a fotózás simán megférnek egymással. Megvan a jelenet, ahogy az erdő közepén (igen, száraz fák és még szárazabb avar mindenfelé) Geni fog némi alkoholt és egy öngyújtót, és lángra lobbantja Sónia kezeit? Bevallom, nyüsszögve-szűkölve távolról mertem csak figyelni az eseményeket, még akkor is, ha megnyugtató volt a tudat, hogy Geni tűzoltóként nyilván pontosan tudja, mit csinál. Akkor szerettem bele a lányok őrültségébe és ettől fogva elég sok időt töltöttünk együtt. (A fotó mesés lett és az erdő sem égett le végül.)

EmanuelLeszámítva a férfi barátaimat, akikből visszafogott mennyiséggel rendelkezem, talán Emanuel az egyetlen pasi, akivel valaha lelkiztem. Be kell vallanom, hogy iszonyúan imádom néha egy férfi szemszögéből is megvizsgálni a világot. Ahogy ő látja, a dolgok sokkal egyszerűbbek, csupaszabbak, de nem kevésbé izgalmasak. Rengeteget biciklizik és mindig csodaszép tájakon. Nem irigy megmutatni a kedvenc sütijét (jézus, az a fahéjas csiga, pavlovi reflex, ha csak rágondolok!), és nem csak megmutatja, de nagyvonalúan meg is osztja. Rám néz és tudja, a ‘részeges körte’ fantázianevű desszert lesz a megfelelő nekem a vacsi végén. Remek a humora és egyedülállóan tehetséges a bonyolult magyar káromkodások tökéletes kiejtésében.

SusanaEgy fotós lány, aki egyben neves DJ Lisszabonban. A bőre élő tetoválás-gyűjtemény. A végletekig őszinte, szókimondó, nyílt és egyenes, és ezt imádtam benne talán a legjobban, mert mindig tudtam, mi a helyzet vele. Elmondja, ha valami sz.r, elmondja, ha jó, az élet egyszerű. Egy bonyolult élethelyzetben találkoztam vele, ennek ellenére állandóan röhögtünk. A kedvenc helyünk a Fim do Mundo bár lett (a klipben szereplő kocsma, magyarul a neve azt jelenti, hogy a Világ Vége), ahol nyilván remekül éreztük magunkat, miközben a kecskék távolról kérdő pillantásokat vetettek ránk. Van egy isteni projektje, híres embereket fotóz le álmukban. Erről hosszan beszélgettünk, meglehetősen inspiráló volt.

Köszi nektek, imádtam veletek lenni, remélem, még összefutunk valahol a világnak valamelyik csücskében. Esetleg a Világ Végén.

Comments