Don’t stop me now
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben. Ezúttal a zeneötletet Tatiana és Catarina de Lacerda adta, hatalmas köszi érte!)
Madeira.
Kora nyár a télben, színes virágok nyílnak mindenfelé, a napsütés lágyan melegíti a lényed, az óceáni fuvallat simogatja az arcod.
A lelked kitárod az elkövetkezendő élmények felé és szinte kézzelfoghatóan érzed, mennyi fantasztikus dolog vár rád. A pulzusod felgyorsul, ahogy magad elé képzeled a sziget repterének látványát és a megérkezés pillanatát. Tudod, mi vár.
Fogalmad sincs, mi vár.
Negyedik alkalommal járok Madeirán. Ha rákeresel a főmenüben az országok szerint részben, találsz korábbi írásokat a szigetről. Bár egyik sem látványosságokat sorol, egyik sem próbálja megmondani, mit csinálj, ha arra jársz. Neked kell felfedezned, én csak mesélek, inspirációt igyekszem adni hozzá.
Talán nem is lehet útmutatást adni, nekem ugyanis mind a négy alkalom mást adott.
Először egy utazási iroda egyik tíznapos aktív nyaralását fotóztam ezen a lélegzetelállító szigeten és azonnal beleszerettem. Végigvettük a legfontosabbakat, jártunk a ‘must see’ helyeken. Funchalban, a fővárosban felvonóztunk, megnéztük a botanikus kertet, a katedrálist, Montét, az óvárost, páran tobogánoztak is. Tettünk levada-túrákat a 25 forrásnál, ittunk ponchát, ettünk espada-t. Jártunk a São Lourenço félszigeten, a sziget legmagasabb csúcsán, a Pico Ruivo-n, Porto Moniz lávamedencéinél és lenéztünk Cabo Girão szédületes mélységébe is. Egyszerűen imádtam minden pillanatát, ahogy elkapott a madeirai varázskavalkád első hulláma. De még semmit sem tudtam a szigetről.
Egy évvel később visszatértem egy hónapra, önkénteskedni. Lelassult az idő, mivel korábban már megvoltak a kötelező helyek, inkább az élmények és a hely felfedezése irányába indultam. Az önkéntestársakkal együtt főztünk, ettünk-ittunk, rengeteget vigyorogtunk. Közeli helyeket csodáltunk meg, ha pedig messzebb mentünk, stoppal közlekedtünk. A helyiekkel ittuk a ponchát a bárban, a naplementét csodáltuk a tetőteraszról. Siklóernyőzés közben fentről láttuk a sziget kontúrját és megnyílt egy új dimenzió. Barátokat és életreszóló élményeket szereztünk.
Harmadszor egy pár napos instant látogatásra futotta, az azori-szigeteki utazásom előtt, a siklóernyős cimbikhez mentem vissza. Repülés, szánsájn, szabadság, élet.
És a sziget negyedszer is visszahúzott magához. Mint egy szenvedélyes, de beteljesületlen szerelem, amihez folyton vissza kell térned, hogy egyszer végre beteljesítsd. Én pedig eljöttem újra, hogy otthonra találjak itt. Elengedtem minden kontrollt (huhhh, de nehéz volt), nem terveztem, nem szerveztem, elvárások nélkül hagytam az életet történni. És a negyedik, bár csak tíz nap volt, felülmúlta az első hármat.
Este hatkor egy szál pólóban ültem és az óceán horizontján lemenő napsugarakba vigyorogtam, mikor a kisördög ráült a vállamra és azt súgta: Magyarországon már két órája sötét van.
Normálisan júniusban nyíló szerelemvirágok üzenték, hogy magasról tojnak az évszakokra, ezen a szigeten mindig tavasz van.
Első helyi vendéglátóm szobaablakában reggel olyan kilátás fogadott, hogy majdnem leestem a saját lábamról ijedtemben.
Szivárványszínű siklóernyő csillogott a meleg fényben és karakteres Madeira bort ittunk, miközben az óceán végtelenjébe veszett a tekintetünk. Meg a pohár aljára.
Második vendéglátóm kertjében lévő függőágy lustán hívogatott némi hedonista semmittevésre, mellettem pajkos kutya játszott a papucsommal.
Az élet kiszámíthatatlan forgatókönyve úgy írta meg, hogy többször ‘véletlenül’ összefussak bizonyos emberekkel, így legyen alkalmam szorosabbra fonni barátságokat.
Egy elhagyatott hegyi úton vezető quad túrán nevetve szálltunk ki félpercenként a járműből, hogy az útra dőlt fákat és köveket elcipeljük és tovább tudjunk haladni. Megkerestük minden források forrását és jóízűen kortyoltunk belőle.
Minél több ponchát ittam, annál többször veszítettem az amőba nevű játékban, viszont annál kevésbé érdekelt a vereség.
Repülés közben a felhők mellől bámultam le a földre, a földön heverve terelgettem képzeletben a felhőbárányokat az égen.
Ködös babérlombú erdőben fáztam és a meleg óceánban fürödtem.
Hozzám hasonlóan ütődött barátokat szereztem, akikkel komplett éjszakákat vihogtunk végig, köztük az utolsót is, amit a szigeten töltöttem.
És nevettem, nevettem, csak nevettem. Borzongatóan gyönyörűséges volt.
Minden utazás intenzív, az élmények eszeveszett sebességgel pörögnek, a szíved alig győzi befogadni a temérdek boldogságot. De itt, most, ebben a tíz napban velem valami végtelen csoda történt. Egyetlen látványosságot sem néztem meg, egyetlen turistás helyre sem mentem el.
Csak éltem az életet, mintha a sziget máris az otthonom lenne. És így egy kicsit az is lett.
Drágáim! Olyan elképesztő mennyiségű pozitív energiát kaptam a szigettől, a természettől, a végtelen látványától, a rengeteg élménytől és a szeretettől, amivel a helyiek körülvettek, hogy ha két kézzel szórom, akkor se fogy el sose. Olyan szinten vibrálok és olyan frekvencián rezgek, ami számomra is meglepő.
Ahogy a Mind the Map facebook oldalán írtam: egy keményebb időszak után most itt kicsit újra beleszerettem az egész világba. A pasikba, a nőkbe, a hosszú levada sétákba, az óceán illatába, a végtelen látványába, a mosolyokba, a banánfákba és a napfénybe.
Azt hiszem, újra beleszerettem a szabadságba.
Úgyhogy aki kér egy kicsit belőle, aki szeretne egy falat Madeirát, egy korty napfényt, egy kis boldogságot, most szóljon! Engedjétek meg, hogy adjak nektek mindabból, amit kaptam, mert ahogy egyik helyi cimbim mondta: a boldogság úgy jó, ha megosztjuk.
Aztán beleszívott a cigijébe és még hozzátette: meg a fű is.
(a csoportfotót ismeretlen járókelő készítette rólunk, ezúton is köszönet neki érte.)
A bejegyzések és a blog összes fotója, kivéve, ahol másként jelöltem: Egyed Melinda/mindthemap.com)
