Egyensúly
– Szia Balázs, Meli vagyok. Azért csörgök, mert úgy döntöttem, hogy kivenném a lakást, amit hirdetsz.
– Bocs, Meli, épp most foglalózták le előtted. Sajnálom, már nem elérhető.
Pillanatig tétovázok, amíg az infó elér a fülemtől a szürekállományomig, majd halk halálsikollyal bontom a vonalat.
(Laura, spanyol barátnőm csodálja a szív alakú tavat egy éjszakai túrán.)
Ekkor pontosan egy hete, hogy folyamatosan albérleteket nézek, miután kiderült, hogy sürgősen ki kell költöznöm a jelenlegiből. A rövid határidő és az iszonyatos bizonytalanság miatt annyira ráfeszültem a kérdésre, hogy kissé kibillentem az egyensúlyomból (oké, mondjuk ki konkrétan: bepicsultam).
Az elmúlt évben ötször költöztem, ez lesz a hatodik, és most már csak arra vágyom, hogy valahol legyen egy hely, amit otthonnak hívhatok. Kitartó keresés után úgy éreztem, megtaláltam azt a pecót, ami csodásan tökéletes lesz, erre épp az orrom előtt vitték el előlem.
(Ötcsillagos kilátás Henningsvær-nél. Ha nem lesz albi, legfeljebb sátrazok.)
Na, ez volt az az lélektani pillanat, amikor is azon tűnődtem, hogy úgy izomból földhöz…. izé, vágjam-e a telefonomat, vagy mi legyen. Temperamentumomat mentendő, talán emlékeztek egy korábbi madeirai bejegyzésből Barna barátom megállapítására, miszerint én a zen buddhizmusnak egy eléggé szenvedélyes vállfaját űzöm: először mindig hosszan őrjöngök, mielőtt rálelnék a békémre.
De aztán atombiztosan rálelek, épp ahogyan most is történt. A telefonhívás után pár percig katatón állapotban bámultam magam elé, jött a “mostaztánmilesz” “mehetekahídalálakni” “..csábasemminemjönössze” és társai, aztán mint aki fura álomból ébredt, elkezdtem kívülről nézni magam és nagyon nem tetszett, amit láttam.
(Totál zen.)
Szóval fogtam magam és változtattam. Vettem pár mély levegőt (néhány 4 másodperces, 4 ütemű ciklus: belégzés, levegő bent tartása, kilégzés, szünet, mindegyiket 4 mp-ig kell tartani – csajok, csodát művel picsulás diagnózisa esetén!).
Elhatároztam, hogy teszek mindenre és nem vagyok hajlandó elkeseredni, hogy bár sürget az idő, félreteszem az albikeresés gondját és kicsit újra élvezem az életet, mert eddig még mindig minden akkor oldódott meg, amikor beleengedtem magam lazán a történet folyamába, és nem akkor, amikor görcsösen akartam az életet a saját elképzeléseim szerint irányítani.
A Grimm testvérek világában most jönne az a fordulat, hogy “…és másnap csörgött a telefon és rám talált álmaim lakása anélkül, hogy a kisujjamat megmozdítottam volna érte.” De nem. Ez itt a valóság (itt legfeljebb a középső ujjam moccant néha), és mint olyan, másféle tanulságot tartogat.
A hosszú bevezető végén elérünk a lassan a lényeges dolgokhoz: amint eldöntöttem, hogy tojok mindenre, a kezembe akadt a telefonomon néhány tavaly nyári lofoten-szigeteki gondolat, amit akkor jegyeztem fel magamnak. Visszaolvastam és megdöbbenve láttam, hogy a hétköznapok súlya alatt mérföldekre távolodtam a saját boldogságomtól.
(És a zen folytatódik.)
Idézek néhány sort, hogy értsétek, mire gondolok:
“Van-e olyan, hogy boldog élet, nem tudom. Az élet mindig fent és lent, jin és jang. De boldog pillanatból eszetlenül sok van. Boldogság például arra ébredni, hogy az éjjel dúló szélvihar reggelre megszűnt. Boldogság a kávé mellé csokis kekszet harapni. Boldogság a fjord ölébe felverni a sátrat és mellette ülve nézni, ahogy a nap bebújik a hegyek mögé. Boldogság ehhez egy olyan sziklát találni, aminek pont olyan alakja van, mint a seggednek és odaülni, mint egy párnázott karosszékbe. Boldogság teli szájjal nevetni a biciklin, lejtőn lefelé, eszetlenül. Boldogság látni az isten tudja milyen vízimadár fiókáit pancsolva szinkronban lebukni a víz alá. Boldogság elfáradni. Boldogság levenni a túrabakancsot az egész napos mászás után (de még mekkora!). Boldogság a forró szauna után a jéghideg tóba ugrani. Boldogság körbenézni és mindenhol fenséges hegyeket látni magam körül. Boldogság belefeledkezni és jelen lenni a pillanatban. Boldogság semmit sem csinálni, csak élvezni az életet. Boldogság megízlelni az igazi szabadságot. Boldogság hangosan kimondani, hogy b@szottul boldog vagyok.
Sosem voltam boldogabb. Mert először az életben a boldogságom belülről fakad és nem olyasvalamiből, amit elveszíthetek.”
(Az egyik legklasszabb szálláshelyem Lofotenen.)
(Tágas nappali, kényelmes kanapéval, este 11-kor sem szükséges olvasólámpa.)
(Meli ül a tóban, kissé pikáns nevű sört kortyolgatva.)
(Andris és Lejka a zord északon.)
Hogyan van az, hogy amikor utazunk, olyan nyitottak és befogadóak vagyunk, rábízzuk magunkat a megérzéseinkre és hagyjuk, hogy az élet vezessen bennünket a legjobb kalandokhoz, anélkül, hogy feleslegesen görcsölnénk minden apróságon, és amikor a “normális” életünket éljük, ezt olyan hirtelen felejtjük el, mintha soha nem is tanultuk volna meg?!
Melinda barátnőm azt kérdezte, ugyan mégis mi történt velem. Velem, aki többször elutazott úgy a világ pöckére, hogy még aznap estére sem volt szállása és mindig megoldódott minden valahogy, most meg egy merő görcs vagyok lakáskeresésileg. És tényleg, mi?!
Sokszor észrevétlenül hagyjuk, hogy a hétköznapok lehúzzanak bennünket a ragadós, mély mocsárba és gonoszul elhitessék velünk, hogy a problémáink óriásiak, az örömforrásaink pedig végesek.
Pedig valójában a boldogság ott van mindenben. A norvég fjord csücskében éppúgy, mint a veszprémi Benedek-hegy oldalában. Csak a fókuszt kell átállítani.
(Igazából ebben az írásban a legutóbbi szardíniai sziklamászós utazásunkról szerettem volna írni, de amit bevezetésnek szántam, elfoglalta magának a teljes bejegyzést. De most nem hadakozok, inkább hamarosan írok majd egy másik blogbejegyzést a kis olasz szigetről.)
A cikkben szereplő képek Norvégiában, a Lofoten-szigeteken készültek 2017-ben.
Fotók és szöveg © Egyed Melinda / Mind the Map
