Madeira és a szenvedélyes buddhizmus
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben. És elnézést kérek Petitől, szinte hallom, ahogy most felhorkansz, hogy egy Margaret Island dalt választottam a poszthoz.)
Emlékeztek még a tavaly nyári norvég kalandomra, amikor a Lofoten-szigeteken sátoroztam? Végül úgy alakult, hogy nem írtam meg a blogban az utazás egyik legmeghatározóbb élményét: egy négynapos esőzést. Meg azt a belső utazást, amit közben átéltem, a legdurvább női hisztitől a mély belenyugvásig. (Akinek van kedve, meghallgathatja a Klubrádió Hátizsák rovatában elhangzott beszélgetésünket Bódy Gergővel, erről is esett szó. Ezen a linken éritek el.)
Most deja vu-m van. Három hete költöztem ki Madeira szigetére, és azóta gyakorlatilag folyamatosan esik. De esett egyfolytában tavaly az Azori-szigeteken, majd Norvégiában, és még sorolhatnám. Olyan, mintha egy ravasz kis esőfelhő (oké, egy b.szott nagy mérges ciklon) valahol mindig lesben állna és azt figyelné, merre járok a világban, hogy jól fölém tornyosulhasson és irtózatosan eláztathasson.
Madeira, az örök tavasz szigete, mi?! Nesze neked örök tavasz!
(Vidám idők járnak mostanában. Ezek a hullámok olyan 14m magasban törnek meg itt a calhetai kikötő szélénél.)
Meg kell hagyni, ennek a mostani etapnak is van egy íve. Az érdekes az, hogy ez már megvolt egyszer, tudjátok, egyszer már megküzdöttem ezt, egyszer már megsértődtem rá, aztán megbuddhultam, megvilágosodtam, megértettem az élet értelmét, a világmindenséget, meg mindent (köszi Douglas Adams). Már tudnom kellene, hogy a) nem eshet örökké (köszi Áron), b) nincs olyan, hogy jó meg rossz idő, csak mi ruházzuk fel pozitív meg negatív jelentéstartalmakkal a napsütést meg az esőt és c) az eső a barátunk: időt ad ahhoz, hogy különböző dolgokat rendezzünk magunkban, amiket nagyon nem akaródzik, annyira, hogy inkább elfedjük mindenfélével (strandolás az óceánparton, barbekjú parti, kulturális célú bárlátogatás), csak ne kelljen foglalkozni velük.
Bónusz érv, napokig tartó folyamatos esőzéshez: kevés klasszabb dolgot tudok elképzelni ilyen hevesen és megállíthatatlanul szakadó esőben, mint amiről a Margaret Island énekel a fenti dalban: „Ha esik, test a testbe feledkezve, bőrig ázva szeretkezne.” Oké, egy jó könyvvel is kiválóan össze lehet bújni, egy fél pontot azért az is ér.
(Igen, ez jég. És nem a mojito-mból került az ablakpárkányra.)
De vissza az ívhez. Szóval hiába a korábbi tapasztalat, minden kezdődött elölről. Ahogy az előző posztban is írtam, először is bele kellett simulnom a madeirai falusi, lassú életbe. Erőből ellenálltam, mindenképp menni, tenni, haladni akartam. De semmi nem ment, semmi nem haladt.
Az ittlétem második napján a mostanihoz hasonló viharos szél feszegette a háztetők cserepeit, cibálta a cukornádat mindenfelé és tette próbára az itt élők türelmét és idegeit. Vagyis hát az enyémet biztosan. Majd’ megőrültem, hogy nincs mit csinálni. El akartam menni, itthagyni az egész kócerájt a pokolba.
Kedves barátom, Barna szerint ezzel elértem a buddhizmus egy bizonyos szintjét. Ő „szenvedélyes” zen buddhizmusnak hívja, utalva rá, hogy előbb mindig hosszan őrjöngök, mielőtt rálelnék a békémre, de erős a gyanúm, hogy ezt a kifejezést eufemizmusként használja valami sokkal…khmmm… másabbra.
A viharos fogadtatás után tehát jött pár szikrázóan napsütéses nap, egy kis óceáni pancsi, pár koktél és gyönyörű naplemente, csak hogy a természet elaltassa a gyanakvásunkat és még elemibb erővel csapjon le újra az eső, a hideg és a szél.
(Reggeli látkép.)
És most végre valami tényleg átkattant. Nem küzdök ellene, nem próbálok széllel szemben haladni, egyszerűen rásimulok. Élvezem. Már reggel a természet ritmusára ébredek, a szél ugyanis erőteljesen veri az esőt az ablakokhoz, (cirka úgy, ahogy a szőkített nő töri a sósat a tévéhez – köszi Lovasi!) de olyan hangosan, hogy ijedten ülök fel az ágyban, erősen kételkedve, vajon van-e még teteje a háznak. Kiszaladok a faluba kiskocsin érkező pékhez és tádáám, ezúttal vagyok annyira szerencsés, hogy tudok venni tőle pastel de nata-t. Főzök egy forró teát és figyelem, ahogy a gőz kanyarog a bögre felett. Az orrom hegyéig bekucorodok a kanapén a hálózsákom alá és belefeledkezem a könyvembe. Gondolkozom, meditálok, tanulok az életről, magamról.
(A természet apró csodája: a pókhálón úgy csillognak az esőcseppek, mint karácsonyfán az égők.)
Kimegyek és készítek pár fotót a hullámok tombolásáról. Az egyik épülettől a másikig tartó cirka három másodperces úton nevetségesen bőrig ázom. Hagyom, hogy hosszan csöpögjön az eső a hajamból. Legalább lemossa a sós permetet, amit a szél fújt a szemembe az óceán felől. Vigyorgok. Megszárítkozom, majd torkomszakadtából énekelek, és pont letojom, hogy a szomszédok talán nem lelik örömüket a kevéssé milánói Scala-ba való koncertben. Engedem, hogy hasson rám a vihar ereje és a dühöngve tomboló szél, mert tudom, hogy változást hoz. Bennem is. Megkérem, hogy fújja ki belőlem, aminek mennie kell: a kapaszkodást a múlthoz, a félelmeket a jövőtől, a kétségeket. Így lesz helye bennem ennek a szigetnek is végre és mindannak, amit kínál. Már nem kapálózok. Az árral úszom.
(Nincs menekvés, nincs kivétel: mindenki elázik.)
És akkor most jönne az erkölcsi tanulság, a pozitív végkicsengés, a lélekemelő hepiend. De nincs. Esik, fúj, és bitang hideg van. Akkor is, ha toporzékolunk, meg akkor is, ha vigyorgunk és megköszönjük, amit ad. Szóval végeredményben akár szerethetjük is.
