Meli, már megbocsáss, de mi a jó +%!=?-ért költöztél haza a csodás Madeira szigetéről?
(és sikerült megint kimondottan SEO-barát címet választanom…)
Mert nyaralni valahol meg élni valahol állatira nem ugyanaz.
…ja, hogy ez rajtam kívül mindenkinek evidens volt?!
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)
Az elmúlt három hónapban, mióta hazajöttem Madeira szigetéről, sorra kapom ezt a kérdést mindenkitől, amolyan értetlenül sajnálkozó nézés keretében, ami valami olyasmit próbál leplezni, hogy “szegény hülye, nem tudja, mit csinál”, vagy esetleg “ha én kimehetnék, zicher, hogy nem jönnék vissza”.
Csakhogy azok közül, akik ezt a kérdést feltették nekem, bár többen jártak már a szigeten nyaralni, senki sem élt még Madeirán. És azt hiszem, itten van az eb a föld alá lapátolva.
(Barátokkal Ausztriában. Melyik az én lábam?!)
Négyszer jártam ezen a szigeten, tíz naptól egy hónapig terjedő időszakokra, különböző okokból kifolyólag, mielőtt úgy döntöttem, fogom magam, és kicuccolok, hogy ott éljem le életem hátralévő hatvan-hetven évét, a banánfák között, az óceáni szellőt élvezve, friss halat zabálva kétpofára, meg papaját szakítva a fáról, széles (majd később fogatlan) vigyorral.
Nem lehet mondani tehát, hogy nem tudtam, hová megyek.
Csak hát elkövettem egy szarvashibát, tudniilik azt, hogy bravúrosan összetévesztettem a kéthetes nyaralást az életfogytig nyaralással. A Miért épp Madeirára költözöl? kérdésre tehát többféle teljesen adekvát válaszom is volt:
- Csak. (Jó, ez mondjuk elég nőies indok, de attól még így volt.)
- Szeretem a banánt.
- Vasárnap délelőttönként a kávémat az óceánparton szeretném szürcsölgetni .
- Mer’ ott tiszta a levegő, van hegy, meg víz, friss a hal és nagyon be lehet b…ódulni a poncha-tól.
- Lehet strandolni januárban.
- Ha már valahová menni kell, egy paradicsomi sziget az Atlanti-óceán közepén nem olyan iszonyú rossz választás.
(Svájc varázslatos négyezresei a Crans-Montana régióból szemlélve.)
Rendkívül elégedetten az intelligens válaszaimmal, néhány dologról megfeledkeztem informálódni, mielőtt elindultam a nagykalandra. Úgy is, mint:
- Vannak-e lehetőségek egy külföldi számára munkavállalás – ezen belül is fotózás – terén? (Alig.)
- A helyi lakosság hány százalékát teszik ki a hetvenpluszos nyugger nénik, akik majd a szomszédaim lesznek? (90.)
- Egy tízes skálán mennyire boldogok azok a fiatalok, akik elmentek ugyan a szárazföldi Portugáliába egyetemre, de később mégis visszajöttek a szigetre, hogy ott éljenek? (1.)
- Csak nem azért van a legtöbb helyi állandóan bepiálva /beszívva, mert nem tudnak mit kezdeni egy bolhaf.sznyi szigeten az életükkel? (De igen.)
- Esik-e télen öt hétig az eső, 160km/h széllökésekkel kísérve? (Szakadatlanul.)
(Arco mellett egy böhöm szikla tetején sütkéreztünk a késő nyári napsugarakban.)
Egyre biztosabban éreztem, hogy nem Madeira lesz számomra A Hely, de nem volt könnyű a döntés, hogy eljövök onnan, meg kellett küzdenem az egómmal, volt pankráció rendesen. Mivel nem vagyok az a feladós fajta, ebből egyenesen következik, hogy nem mindig tudom, mikor kell elengedni valamit, mikor “akarom túl”.
Nem voltam boldog ott, de nem akartam ott hagyni Madeirát. Ezerféleképp magyaráztam el magamnak, hogy miért nem, pedig az igazság az, hogy egyszerűen képtelen voltam elengedni azt az álmot, hogy én majd az óceán partján élem le az életem. Súlyosbítandó a helyzetet, sokáig azt gondoltam, hogy hazajönni egyenlő bevallani, hogy kudarcot vallottam.
(Ausztria, Gesäuse Nemzeti Park)
Nagyobbat nem is tévedhettem volna, ez az egyenlet abszolút nem így néz ki! Hazajönni ugyanis egyenlő volt azzal, hogy beláttam, az eddigi utazásaimat részben egy aljasan felszín alatt megbúvó menekülési vágy inspirálta, nem tisztán a kalandvágy.
Meg azzal, hogy elhatároztam, ha legközelebb útra kelek, nem azért teszem, hogy ne legyek itthon, hanem azért, hogy máshol legyek. Ha értitek, mi a különbség.
Meg azzal, hogy végre újra magamhoz öleltem a szeretteimet.
Meg azzal, hogy megértettem, kalandból itthon sincs hiány, sőt.
Meg azzal, hogy otthonra találtam Veszprémben és halkan bevallottam magamnak: a Balcsit viharban épp annyira szeretem nézni, mint az óceánt naplementében.
Meg azzal, hogy úgy tölthettem meg újra élettel az életemet, hogy minden reggel mosolyogva a világba sóhajthatom: “Hogy nekem milyen isteni jó életem van!”
(Svájcra egyszerűen nincsenek jelzőim.)
Persze rögvest elhatároztam, hogy most akkor egy darabig megülök a seggemen és nem utazom sehová. Pontosan egy hétig bírtam.
A hazaérkezésemet követő hétvégén mentünk Ausztriába Karine-vel, brazil barátnőmmel Peterhez, Madeirán megismert osztrák barátunkhoz.
Pár nappal később Hollandiában találtam magam, hogy egy ideig Dórinál húzzam meg magam, amíg nem volt hol laknom itthon.
Kisvártatva Svájc hatalmas hegyei között éreztük magunkat pirinyónak Anyuval és Apuval, majd Ausztria legszebb nemzeti parkjait vettük célba Norbival, Gáborral, Ágival és Esztivel. Visszatérhettem Olaszország számomra egyik legkedvesebb csücskébe is, a Garda-tóhoz egy mászós túrára Szilvivel és Imivel, majd repülhettem Szlovéniában a Soĉa folyó türkiz kanyargását bambulva a siklóernyős barátaimmal (hosszú névsor lenne).
A következő pár hétben tervben van Portugália és Szardínia, szóval alighanem lassan kénytelen leszek felülvizsgálni a “most akkor kicsit megülök a seggemen” elhatározásomat.
(A megunhatatlan Balcsi, csodás-giccses naplementével, vitorlásról.)
E hosszú blogcsend után Majakovszkij elhíresült Lenines idézetének mintájára zárnám ezt a bejegyzést, megköszönve, hogy akkor is olvastok, és virtuálisan kísértek az utamon, ha rendszertelenül írok:
a Mind the Map élt, a Mind the Map él, a Mind the Map élni fog.
(A bejegyzés borítóképét Rui Pestana készítette rólam Veszprémben, nagyköszi érte!)
