Jardím do Mar, Madeira egyik legszebb faluja
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)
Madeira szigetén novemberben naponta pontosan 36 alkalommal ered el az eső, és ugyanennyiszer áll el. Ha az éjszaka is számít, adj hozzá még tizenötöt. Állítólag július és október között egyáltalán nem esik. Meglehet, nem a legközkedveltebb időpontban érkeztem a szigetre.
Persze azért bőven vannak jó pillanatok, két esős periódus között átlag 20 fok van és amikor szikrázó a napsütés, nem szar itt az élet.
Ezen a pici településen millió lépcső van, de a legtöbb egyáltalán nem szokványos: teljesen lekerekítettek, már-már hullámosak. Talán az az oka, hogy a megálmodói ellensúlyozni akarták a környéken lévő hegycsúcsokat, talán az, hogy rá akartak erősíteni arra a tényre, hogy Jardím do Mar híresen jó szörfös hely, nem tudom, mindenesetre szeretem nagyon ezeket az esetlenül kerekded formákat.
Az egész falu alig néhány házból áll, takarosan beékelődve egy 600m magas sziklafal és az óceán közé. Egyetlen pici bolt van itt, ahonnan a legszükségesebbeket lehet beszerezni (t.i. chips, sör, tampon), viszont minden reggel 8 után megérkezik a pék a falu főutcájára és mindenféle illatos finomságokat lehet tőle venni. Heti kétszer friss zöldség és gyümölcs is érkezik négykeréken, tele egy puttonyos kocsi rakománya mindenféle illatos, harapnivalóan roppanósnak tűnő finomsággal. Persze, azonnal bánni kezdem, hogy nem beszélek portugálul, mikor Mariával (a vendégház kutyusával) a póráz másik végén megpróbálom angolul elmagyarázni, milyen zöldségeket szeretnék venni, és már a paradicsomnál elakadunk. Felpattanok hát a kocsiplatóra, és jobb híján megmutatom, mit szeretnék. A srác pedig szépen mondja a portugál neveket, miközben kiszolgál, hogy legközelebb már gördülékenyebben menjen. Kis artista mutatványom közben a fél falu összesereglik, szurkolnak, és mindenféle (egyelőre) érthetetlen portugál kifejezésekkel próbálnak bíztatni. Hálás vagyok nekik és megtanulok néhány életbevágóan fontos szót portugálul. A paradicsomot tomate-nek mondják, csak ha valakinek a közeljövőben szüksége lenne az információra (egyébként mindössze egy betűben tér el az angol verziótól, szóval nem is értem, mi volt a félreértés tárgya).
Valójában minden van itt, vagy minden ide jön, amire szükség lehet. Ki van ez találva.
Jardím do Mar egyik nevezetessége, leszámítva persze a csodás óceánpartot és a fenségesen magasodó sziklafalat, egy régi függőágy a XIX. századból. A betegeket, na meg a pénzeseket ezen szállítmányozták ide-oda a környéken, többek között Jardím do Mar-ból Prazeres-be. Az emléktábla azt állítja, egy időben elég nehéz dolga volt a függőágy cipelőinek, mivel Sebastião atyát kellett hozni-vinniük, aki igencsak súlyos jelenség volt.
Na és ez nem kis teljesítmény, még szólóban, függőágy, meg kövér atya nélkül se, ezt most már első kézből állíthatom, mert megjártam az utat.
Körülbelül 600 métert emelkedik az ösvény, olyan másfél kilométeren, ami legyünk őszinték: meredek. Még akkor is, ha többnyire lépcsőzetesen alakították ki a felfelé vezető utat. Én Mariával, a háziak tündéri kutyusával vágok neki, és élvezettel figyelem, ahogy fel-alá rohangál boldogan a meredek hegyoldalban, míg én a levegőt kapkodva, egy nyugdíjas, lábtörött csiga tempójában próbálom felvonszolni magam valahogy. Azért a tetejére érve ő is megfárad picit, nem tesz felesleges lépéseket, nem rohan mindig előre, ez némi elégtétellel szolgál. De csak addig tart ki, amíg lefelé menet a másik oldalon, Paúl do Mar felé ismét neki nem lendül. És a végkövetkeztetés: csodás túra, varázslatos kilátással az út jelentős részében, de eléggé kitett, tériszonyosok csak óvatosan. Lefelé is meredek, úgyhogy ha van túrabot, jól jöhet. És a kis Paúl do Mar-ban a megfáradt vándornak a szokásosnál is jobban esik a bica, azaz a presszókávé portugál változata. (Még fáradtabb vándoroknak ajánlom a falu végi Maktub bárt egy-két isteni mojito melletti regenerálódáshoz, meg naplemente nézéshez.)
