Lofoten-szigetek, avagy életem legjobb öt hete vol.1. – Az indulás
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)
Indulás előtti éjjel 23:40, ideges készülődés
(elnézést a vulgáris kifejezésért, kizárólag a történeti hűség kedvéért írom le, egyébként nem jellemző a blogomra az ilyesmi)
“F@sznak kellett ez az utazás… Nem férek el a hátizsákban, fogalmam sincs, mit hagyjak itthon, már minimumra redukáltam a cuccaimat. Aludni se tudok, a vészforgatókönyvek vészvészforgatókönyvét lapozgatom tudatom valamelyik hátsó szegletében. Finom pánik. Sose jó indulás előtt lenni.”
Tuszkolok, tömörítek, pakolok és átpakolok. Kiszedek mindent a hátizsákból, beteszek újra mindent egy másik szisztéma szerint, pontosan ugyanolyan sikerrel, mint először. Negatív.
Nincs mese, otthon marad néhány dolog. Egy pehelykabát, két zokni (minden gramm számít), a futós ruháim és a fényképezőgépem.
Hagyok időt.
A fényképezőgépem.
Fényképész elutazik a sarkkörön túlra a fényképezőgépe nélkül…
Mintha a fél karomat hagynám otthon.
De nincs más választásom, a hátizsákom így is fullra tömve olyan dolgokkal, amik sajnos fontosabbak, mint a kamera. Ráadásul dögnehéz, egy daruval kell a hátamra emelnem, szóval hogy még vagy plusz három kilót akasszak magamra, esélytelennek tűnik. Úgyhogy beletörődve a sorsomba, hajnal 1 magasságában írok egy sms-t anyukámnak, hogy kölcsön tudja-e adni last minute a kis kompakt fényképezőgépét. És nyüsszögve sírok.
(Valahol a túra legvége felé azonban rájövök, hogy életem legmeghatározóbb pillanataiban sosincs nálam fényképezőgép. Emberfotósként mások legfontosabb pillanatait örökítem meg nap mint nap, a saját életem mérföldkövei pedig a gépem szenzora helyett mélyen a retinámra égnek. Amikor egyik ismerősöm, Attila meghallja, hogy nem vittem fényképezőgépet életem túrájára, szégyentelenül elkezd röhögni, és javasolja, hogy nézzem meg a Walter Mitty titkos élete című filmet. Aki látta, tudja, miért. Nekik csak annyit mondanék: hópárduc. Aki meg nem látta, nézze meg hamar, nagyon jó kis film! Nem mellékesen a zenéje is remek, nem is tudtam megállni, hogy a filmben elhangzó dalok közül válasszak a bejegyzéshez.)
De ne szaladjunk ennyire előre. Azt hiszem, sokunknak az indulás előtti órák izgalma az Achilles-inunk. Talán a fogorvosi székhez lehetne leginkább hasonlítani. Míg kint próbálsz úgy tenni a váróban, mint aki nem fél halálosan, de a fúró minden egyes sikítására a lelked is felsikolt, aztán mikor beülsz a székbe, már minden mindegy és kész vagy átélni bármilyen gyötrelmet, csak hogy elmúljon a fájdalom. Ha pedig elmúlik, minden vidámságos lesz.
Ugyanígy az utazás is mindig varázslatos. Előtte lenni viszont merő horror.
Amikor aztán a futómű elemelkedik Ferihegy betonjától, kisimulnak a ráncok és elkezdődik a kaland. Onnan már nincs visszaút. És ez a legeslegjobb az egészben.
Kivéve, hogy ezúttal már azelőtt jó lesz, hogy a futómű elhagyná a betont. Mellettem ugyanis egy középkorú norvég házaspár ül, és láthatóan velem való beszélgetéssel kívánják elütni az időt. Ez kissé ingoványos terep, néha lehet nagyon terhes, nem is mindig vagyok nyitott rá, ha nincs hová menekülni egy esetleg rossz irányt vevő társalgásból (és egy repülőgépen aztán igen nehéz meglépni), de Arnfinn és Rigmor olyan végtelenül kedvesek, hogy észrevétlenül bonyolódunk bele a beszélgetésbe. Így hamar több mindent is megtudok egy átlagos norvég családról, elsőként nevezetesen azt, hogy sokan vannak. A néninek is és a bácsinak is egyenként öt testvérük van, a közös gyermekeik száma szintén öt, az unokák megszámolásához pedig szerintem már kevés kettejük összes ujja. A lábujjakat is beleértve.
A néni ezt így foglalja össze egy tömör mondatban: “We are not rich, but rich in children.”, ami valami olyasmit tesz, hogy nem vagyunk gazdagok, de gyermekáldásban mégis gazdagok vagyunk.
Itt már én érzem, hogy szeretni fogom a norvégokat, és ez az érzés csak mélyül, amikor szóba kerül, hogy egy szál sátorral, hálózsákkal, nomádkodva-stoppolva indulok neki a sarkkörön túli Norvégiának. Egy ponton aztán Arnfinn megkérdezi, tudom-e, hol fogok aludni aznap éjjel. Amikor mosolyogva rázom a fejem, kikeresi a norvég-angol szótárból azt a szót, ami szerinte jellemez engem: “tøff”. Vagyis kemény csajnak gondol. Bevallom nőiesen, igen jólesik, ugyanis abban a pillanatban a saját tükrömben inkább ijedt nyuszinak tűnök.
Leszállás előtt még megadják a címüket, hogy ha legközelebb Norvégiában járok, töltsek el náluk egy kis időt (nettó két órája ismerjük egymást e pillanatban), aztán ki-ki megy a dolgára.
Én meg örömködök, pontosan tudva, hogy az a kaland, ami így kezdődik, csakis életreszóló lehet. Amikor pedig az osloi reptéren az első gépre festve meglátom Thor Heyerdal híres norvég felfedező arcmását, képtelen vagyok nem teli szájjal vigyorogni a párhuzamon.
(A második részt itt találod.)
