Slow motion
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben. Ezúttal nagyköszi a zeneötletért Plattner Lacinak. Gyertek Madeirára!)
Balra óceán, jobbra hegy.
Ülök a még napsütéstől meleg széken, a ruhám is napillatú, a hajam is. A bőröm még sós a délutáni strandolástól, Nézem a szépet.
És ebben a paradicsomi idillben egyszer csak észreveszem, hogy társaságom akadt: bár a bal vállamra rég ráült a kalandvágy, a jobbomról most meg egymást pöckölik lefelé a válogatott kétségek.
Mi a franc bajom van tulajdonképpen?
Mi a francot keresek tulajdonképpen?
Mi a francért kell mindig aggódni valami miatt?
Mi a francért nem lehet csak úgy lenni?
Mi a francért teszek fel hülye kérdéseket magamnak tulajdonképpen?!
Az utóbbi egy hét úgy telt itt Madeirán, hogy végig úgy éreztem, egyfajta megmagyarázhatatlan slow motion módban vagyok. A kétmilliós Budapest lüktető, folyton rohanó, állandóan nyugtalan, végletekig felgyorsult világából romantikus elképzelésnek tűnik, hogy az ember csak ül a semmi szélén és bámulja a végtelent. Ez működött is eddig minden esetben, ahányszor az őrült forgatagból mindössze rövid időre szakadtam ki a semmibe.
Most viszont fura módon erőfeszítést kíván belesimulni ebbe a lelassult életbe. Mintha a fővárosban edződött idegeim nem találnák a fogást ezen az óriási nyugin.
Pillanatonként azon kapom magam, hogy mehetnékem van, hogy tehetnékem van, hogy biztosan intéznem kell valamit, hogy a dolgoknak haladniuk kellene, én pedig fájdalmasan egy helyben toporgok.
Röhej.
Itt vagyok egy paradicsomi szigeten, és bár a nagy változásokkal együtt járó kezdeti nehézségek megtalálnak, ugyan mi a bánatos bajom lehet?!
De mégis van. Szóval bogozok. Lelket.
Egyszerre segélykiáltok az éterbe két kedves barátnőmnek, akiknek vigyorogva mesélem, milyen borzalmakat is kell kiállnom a paradicsomban. Nyilván kiröhögnek ők is, persze csak barátilag és aztán együtt nevetünk teli szájjal az egész képtelen szituáción.
Tudom, hogy minden első nagy lépés nehéz, hogy elindulni egy új úton – bár különös kiváltság – figyelmet, kitartást és türelmet kíván. Blabla. Szóval próbálom megérteni, hogy nem kell feltétlen megfeszített testtel széllel szemben rohanni, talán egyelőre csak az a feladat, hogy átvegyem egy új élettér rezgéseit és beleolvadjak egy újfajta lassúságba. Hogy elfogadjam, nem csak a rohanásban rejtőzik produktivitás.
De én világéletemben tenni szerettem. Egy ilyen nyughatatlannak, akinek folyton a seggében van a zabszem, marha nehéz lelassulni.
Azt viszont el kell fogadnom, hogy az élet folyamatosan tanít, és ezen a téren nyilvánvalóan bőven van mit tanulni.
Úgyhogy most fogom a kis söröcskémet, abbahagyom az írást és visszadőlök a babzsákfotelbe, a végtelen óceán felett pillanatról-pillanatra változó naplementét bámulni.
Hessteg basszus-végigvinnyogtam-egy-teljes-blogbejegyzést.
(A bejegyzések és a blog összes fotója, kivéve, ahol másként jelöltem: Egyed Melinda/mind-the-map.com)
