Remetelány
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)
Akartam egy blogbejegyzést írni arról, hogyan lopják el a mobilok és egyéb addiktív kütyük a jelenünket, észrevétlenül. Már felépítettem magamban a vázát, már elterveztem, miről fogok írni. Tele voltam felháborodott dühvel, amit a mobilok és a virtuális világ iránt éreztem és feltétlenül ki akartam borítani.
Mert ültem egy ismerős társasággal egy asztalnál és egyszerre azon kaptam magam, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem nyomkodja a kütyüjét. Mert körülnéztem a metrón és ijesztő volt látni, ahogy hat emberből öt unottan görgette lefelé a fészbúkot meg az instát. Mert elmentem egy koncertre és az éles fénnyel világító kijelzők erdejétől nem láttam a zenekart. Mert megbabonázva leültem naplementét nézni, de folyton elvonták a figyelmem a szelfiző látszatboldogok.
Szóval dühös voltam, egyszerűen dühös a modern világra. És arra, hogy képtelenek vagyunk már a jelenben élni, képtelenek vagyunk átadni magunkat a pillanatnak, és képtelenek vagyunk elviselni a csendet magunk körül. Mert a virtuális valóságban mindig valami érdekesebb, színesebb, fontosabb vár.
Aztán egyszer csak visszanyalt a fagyi. Dulván. (Soká éljen a Brian élete.) Egy szoftverfrissítésbe váratlanul belehalt a telefonom és nem is tudtam újraéleszteni. Bang.
Elfogultság nélkül visszatekintve azt mondanám, levágtam egy szabályos hisztirohamot. Legalábbis belül. Mondjuk olyasmit, mint valamelyik Disney mesében valamelyik hercegkisasszony.
Olyan volt, mintha a világ azonnal darabjaira hullana szét. Ötezer kilométerre vagyok Magyarországtól, a szeretteimtől, egy még jobbára ismeretlen szigeten és nincs telefonom.
(Cirka ennyire éreztem magam egyedül akkor.)
Végigpörgettem a túlélési stratégiákat. Oké, nézzük, mire is használjuk leginkább a telefont a telefonáláson kívül és hogyan lehetne pótolni.
– Óra helyett (XX. századi megoldás: kérdezz! Az embereknek általában van órájuk. Vagy telefonjuk.)
– Térkép helyett. A térkép elvesztése nekem nagyon fájt. Mikor utazom, mindig egy életmentő alkalmazást használok, a maps.me nevű offline és ingyenes térképet, ami a legutolsó tehénitatót is mutatja. Plusz szállásokat, üzleteket, kajáldákat és kávézókat, postát, szép kilátást, bankot, buszmegállót, ördögtudjamégmit. Szóval itt besírtam. (XX. századi megoldás: papírtérkép. Mondjuk a tehénitató nem lesz rajta.)
– Zenehallgatásra (XX. századi megoldás: öhm. Nem tudom. Walkman?! A csend hangjai?!)
– Kapcsolattartásra a szerettekkel. Idézem magam: „Jesszus, nincs whatsapp! Madonna, nincs messenger! Semmi e-mail! Totális elszigetelődés!!”. Van baj gazdagon. (XX. századi megoldás: telefon. Ó, várj. A telefonom meghalt. Hmmm. Postai levél?!)
– Tömegközlekedés/menetrendek (XX. századi megoldás: menetrend a buszmegállóban kifüggesztve. Meg hát Madeirán úgyse akkor jön, amikorra ki van írva, szóval oly mindegy.)
– Időjárás (XX. századi megoldás: kérdezd a helyieket. Vagy a levelibékát. Amúgy meg vigyél napszemüveget és esőkabátot is és nagy baj nem lehet.)
– Notesz helyett. Jaj, a bevásárlólistám…! Jaj, a to do listám…! Jaj, mi is a település neve, ahol lakom? (Jó, hát aznap költöztünk oda.) (Le sem merem írni a XX. századi megoldást: toll, papír.)
Aztán mennyi értelmetlen időt fecsérelünk el ezeken kívül például arra, hogy a közösségi médiát böngésszük, még akkor is, ha nem teljesen a klasszikus módon élünk vele, mások státuszait görgetve, hanem csak inspirálódásra vagy marketingre használjuk. Még így is abba a hamis illúzióba ringathatjuk magunkat, hogy valami mindig történik körülöttünk, akkor is, ha egyedül ülünk egy szobában. Hogy nem vagyunk egyedül – pedig valójában ilyenkor vagyunk a leginkább magányosak.
Mert nem bírja a csendet a lényünk már. Annyi különböző felfokozott ingerrel kell megküzdenünk nap nap után, annyi feladatot vállalunk, annyi impulzust adunk az érzékeinknek szórakozás címszó alatt, hogy szabályosan kétségbeesünk, amikor egy kicsi ideig nem történik semmi és csak magunkkal kell lenni. Én legalábbis letojtam a bokámat ijedtemben.
És rájöttem, hogy mennyire függő vagyok én magam is. Fájt a beismerés, az elevenembe vágott. Hatalmas egóval ítéltem el azokat, akik engedik a kütyüjeiknek, hogy ellopják az életüket, egészen addig, amíg nem kaptam egy nagy taslit, hogy én is ezt csinálom. Hogy kétségbeesek, ha néhány napra egyedül maradok magammal. Sóvárogtam egy pittyegésre, hogy üzenetem jött, hogy valaki gondolt rám. Én, akinek amúgy 0-24 le van némítva a telefonja, éjszakára meg teljesen ki is kapcsolom. Kínlódva vágytam a világhálóra, hogy elmerülhessek ismerősnek tűnő mély mocsarában, hogy elfuthassak az igazi világ elől. Ijesztő volt.
Két napomba telt, mire megszoktam, hogy nincs. Két napomba telt, mire valamennyire lejöttem a szerről. Két nap volt, hogy ráeszméljek, vészesen ragaszkodom olyan dolgokhoz, amikhez egyáltalán nem kellene. Két nap és megértettem, a világ nem fordult ki a négy sarkából a telefonom elvesztésével. Sőt. Több a csend, de értelmesebb az időtöltés. Több a nyugalom, de teljesebb a pillanat. Kevesebb az inger, de jobban értékelem, ami van. És minden dolog megvár, nincs olyan, hogy azonnal válasz kell erre vagy arra.
Nem így terveztem. És egyáltalán nem így akartam. De most már nem bánom, hogy így történt. Tanultam belőle, némi kényelmetlenség árán, de épp időben jött a lecó, mielőtt még tényleg nagyon rácsavarodtam volna a virtuális világra.
Persze alig várom, hogy újra telefon legyen a kezemben. Azt hiszem, most már tudni fogom értelmesebben használni (és őszintén remélem, hogy nem csak az elvonási tüneteket érzem még mindig).
Mert annyira szép és gazdag az élet. A valóságos. Nem a virtuális.
