– Meli, és Mallorca hogy tetszik? Szerintem mehetnénk oda.
– Mallorca? Viccelsz? Arról a szigetről beszélgetünk, ahová kizárólag a gazdag német turisták járnak és nincs ott semmi, csak szállodakomplexumok meg pálmafák?

Két órával később:
– Akkor foglaljak ülőhelyeket is egymás mellé?

Na most a figyelmes olvasó ebből a rövid párbeszédből egy nem túl elhamarkodott következtetést biztosan le tud vonni: vadállatian durva előítéleteim vannak. Helytálló.

(Deiá falucskája télen inkább egy kisértetvárosra hasonlított. Láttuk a kétségtelen báját, mégis kissé hátborzongató volt így töküresen.)

Előítélteke. Istentelenül büszke voltam rá, hogy nekem abból viszonylag kevés van és hogy nyitottan és kiváncsian állok a világ elé. Eddig.
Bár, tedd a szívedre a kezed és mondd, hogy te sosem estél abba a csapdába, hogy úgy ítélsz meg egy helyet, hogy lófütyköst sem tudsz róla, csak abból a pár kósza hallomásból alakítasz ki egy képet a magad számára, ami eljutott hozzád. Nem vagyok büszke rá, de most velem is ez történt. Leírtam Mallorcát, mielőtt elmentem volna megnézni, hogy ∗nekem∗ milyen.

(A palmai kikötő napfelkeltében)

(Elszáradt fatörzsek egy sólepárlóban Es Trenc környékén)

(Manacor falucskájában még itt-ott karácsonyi a hangulat)

Pedig Mallorca csodás. Csak van pár titka, hogy jól érezze ott magát még a hozzám hasonló introvertált-extrovertált is. Például rögtön az időzítés: a december kellően vidám választásnak tűnt, a megszálló turistahad támadásait elkerülendő.
Ráadásul a csicsás szállodák helyett valami másfajta megoldást kellett keresni. A sátrazás mindig menő, de az éjszakai 2 fokban azért erősen meggondolandó magamfajta nyápicoknak, szóval béreltünk egy lakóbuszt és keresztül und kasul korzóztunk vele a szigeten; régi titkos vágyam volt egy lakóbuszos túra.

Bár korábban simán elindultam úgy reggel egy utazásra, hogy estére nem volt szállásom, most mégis egy szép pénteki napon, a fotózásaim szünetében finoman tépegettem a hajam, hogy mégis honnan lesz buszunk másnapra.
Lett.

Méghozzá nem is akármilyen! Egy oldtimer VW T3-ast béreltünk végül, aki (igen, aki; még neve is volt: La Señora) majdnem annyi idős volt, mint én, szóval már csak az évjáratunkból kifolyólag is azonnal jóban lettünk.
A Señora-nak, mint nagyjából bármelyik öreg járgánynak, lelke és egyénisége volt. Kormányszervóról még legvadabb álmaiban sem ábrándozott, a kettest valamiért szívből gyűlölte és vonakodott bevenni a sebváltója, arról nem is beszélve, hogy a reggeli hűvösben ő is lassan ébredt és néha morcosan hörgött a motorja.
A tengerpartokat viszont imádta! Mindig úgy parkoltuk le, hogy neki is észvesztő kilátása legyen, ne csak nekünk, cserébe kényelmes nappalit, konyhát és hálószobát biztosított nekünk.

Ezzel a busszal képtelenség rohanni, úgyhogy az utazásunk első percében hozzálassultunk mi is. Kényelmesen nyújtóztunk reggelente a meleg paplan alatt, sosem keltünk órára. Nem egyszer ébresztettek viszont a napkelte fényei a tenger felől, és hálásan nyugtáztuk, hogy Mallorcán még a nap is lusta: sosem zavart bennünket fényességével 8 előtt.
Míg kitettük a kemping zuhany tartályát melegedni, kis mobil főzőnkön reggelit komponáltunk, hogy aztán a kávét a parton ülve, a hullámokat bambulászva fogyasszuk el.
Délutánonként az azúr vízű öblöket váltogattuk a meredek hegygerincekkel, a reggae ritmusa szállt a nyitott ablakon át, majd este egy újabb csodás parkolóhelyet találva a Señora-nak, egy pohár bor mellett rabló römit játszottunk UNO kártyával.
A 2019-es évet egy pohár prosecco-val a kézben, a kis tengeröböl túloldalán szikrázó tűzijátékot és a fejünk felett mosolygó ezernyi csillagot figyelve köszöntöttük.
A dolce vita kifejezés egyszerűen túl semmitmondó erre az életérzésre.

(Piacnap Manacorban)

(Kedvenc szálláshelyünk Mal Pas-nál)

(A naplemente fényei verhetetlenek voltak)

(Street art Artá-ban)

(Buszból napfelkelte – az egyik legcsodásabb élmény)

És mi a helyzet a tisztálkodással? – kérdeztétek sokan. Na most az én fürdéseimről a környéken mindenki tudomást szerzett. Nem mondom, nyilvánosan meztelenül fürödni is egyfajta sikk, de igazából a hanghatások keltették fel az éppen arra járók figyelmét. A nap ugyan langyosra melegítette a vizet a fekete tartályban, ám a finoman szólva is tavaszias időjárásban és a parti szélben fogvacogtatóan jegesnek tűnt a mini zuhanyból előtörő víz. Így hát két vérfagyasztó sikoly közt forró vízről ábrándozva megtanultam uszkve másfél perc alatt, 3 liter vízben tökéletesen tisztára fürödni magam. Hajmosással.
(A forró zuhanyt azóta is mint mennyei luxust ünneplem.)

(Inca városkája büszkén csücsül egy dombon az impresszív hegyvonulatok előtt)

(A Señorának erre az éjre egy víztározó melletti agyonzsúfolt parkolóban találtunk parkolóhelyet)

Szóval milyen Mallorca? Sokarcú.
Palma valóban gazdag, csillogó és elit, yachtokkal és puccos éttermekkel, épp ahogyan elképzeltem (fél nap után el is menekültünk), a dél-keleti tengerpartok csupa apró, türkiz öböllel, “cala”-val szabdaltak, karibi érzésű fehér homokos partokkal, amik így télen a tökéletes nyugit testesítik meg. Északon egy hegységrendszer húzódik vad és fenséges sziklacsipkékkel, meredeken tengerbe vesző partokkal, és olyan éjszakai hőmérséklettel, hogy az állófűtés nélküli Señora-ból néha pingvineket vizionáltunk magunk köré.
A sziget közepe lapos, cserébe kőkerítéssel határolt mezőgazdasági területek, szamarak és birkák díszítik. Elképesztően sok birka. Talán ezért történhetett, hogy hajnali vacogásaim során számtalanszor álmodoztam meleg gyapjúpulcsikról.
Paradicsom a szörfösöknek, sziklamászóknak, hivatásos láblógatóknak.

(A Cala Mesquida homokdűnéi naplementében)

És hogy volt-e valami, ami nem tetszett? Igen. Gyakorlatilag még így télen is olyan volt a sziget, mintha Németország egy mediterrán tartományában lettünk volna, a spanyol vagy a tipikus mallorquín beszédet fájdalmasan kevésszer hallotuk.

Néhány praktikus infó

Repjegyek: Bécsből Mallorca alig több 2 óra repülőútnál, télen meglepően olcsón lehet jegyeket találni a fapados járatokkal (mi a Skyscanner keresőjén bukkantunk rá a tutira).

Közlekedés a szigeten: keveset használtunk helyi tömegközlekedést (lévén a lakóbusz), de amennyire láttuk, a buszok pontosan menetrend szerint közlekednek. A reptérről Palma belvárosába 5 eur-ért visz be az 1-es busz, onnan pedig szinte a sziget bármelyik szegletébe el lehet jutni, még vasúthálózat is van.
Stoppolni nem próbáltunk, de állítólag mesésen egyszerű.

Szállás: az airbnb és a booking rogyásig van lehetőségekkel, a budget opciótól a legvadabb luxusig. Palma-ban egy ágy egy átlagos hostelben 10-15 eur/éj. A buszt mi a lazy-bus.com-on találtuk.

Kaja: valami fantasztikus a hatalmas szemű helyi pácolt olívabogyó és mindenhonnan sűrű patakokban folyik a spanyol szárazföldről származó olcsó és jó minőségű vörösbor, szóval nagy baj nincs. Mivel mi magunknak főztünk a buszban, nincs igazán rálátásunk a mallorcai konyhára, de úgy tudom, a vidéki konyha gazdagon épít a húsra, igen kedvelt a fiatal birka és mindenféle disznóságok is.

Könyvajánló: Peter Kerr imádnivaló humorral átszőtt mallorcai sorozata, amiből egy szigetre települt skót család szemüvegén át nyerhetünk bepillantást a mindennapokba.

Egy tanács pedig így a végére, ha Mallorcára készülsz: ne rohanj. Feledkezz bele a napsütésbe, a tenger morajlásába és a lassú életbe, kapcsold ki a mobilod és kérlek pakold össze, csomagold be és lopd át nekem a biztonságiakon a kedvenc helyemet: Mal Pas tengerpartját.

Comments