(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben. Ezúttal a nagyköszi Peter Kostal-nak jár az ajánlásért.)

– Hitler. – mondja a bácsi, akinek sacc akkora szakálla van, mint a mikulásnak.
– Tessék?! – bámulok rá kissé felhúzott jobb szemöldökkel.
– Hitler. – és igyekszik a jellegzetes bajuszt mutatni hozzá, hogy biztos legyen benne, értem, kire céloz.
És persze én értem, kire céloz, csak azt nem tudom elképzelni, hogy miért. Így megy ez, amikor nyelvi akadályok állnak fenn: én (egyelőre) kevéssé beszélem a portugált, a bácsi pedig visszafogottan választékos magyarul.
No de eléggé in medias res kezdtem a történetet, úgyhogy lássuk elölről. Karine-vel, brazil barátnőmmel örülünk az egyetlen napsütéses napnak, amivel az elmúlt néhány hétben megajándékozott bennünket Időjárás Apó, lecsattogunk az óceánpartra, hogy fürdessük kicsit arcunkat és lényünket a napfényben. Aztán egyszer csak ez a nem kis feltűnést keltő járgány parkol le mellettünk, nem kis feltűnést keltő sofőrjével és szintén meglehetősen szokatlan utasával.
Bámuljuk.
Naná, hogy beszélgetésbe elegyedünk, kézzel-lábbal és kezdetleges portugálommal igyekszem a bácsi tudtára adni, mennyire menő a járgánya, ő pedig ezen a ponton kezdi Hitlert emlegetni. Karine gyorsan a segítségünkre siet és kiderül, hogy ez egy második világháborús oldalkocsis motorkerékpár replikája, ha figyelmesen megnézitek az elejét, látszik a csatlakozási pont, ahová a fegyvert lehetett elhelyezni rajta. Hátborzongató, de mégis, ezekkel a színekkel és a nagyszakállú télapóval, na meg egy Panda nevű fekete-fehér kutyával az oldalkocsiban valahogy az egész barátságos és vidám lesz.
Épp tűnődünk Karine-vel, hogy lassan vissza kellene indulni a hegyoldalban lévő szállásunkhoz, szóval ideje kiállni stoppolni, mikor a járgány csomagtartójából előkerül plusz két sisak, amik leginkább jóféle gulyás főzésére alkalmas bográcsnak tűnnek számomra (jó, lehet, hogy hiányzik kicsit a magyar konyha). João bácsi kedvesen felajánlja, hogy elvisz bennünket, mi pedig nem teljesen hisszük el, hogy ekkora mázlink van.
Így utazunk hát négyen egy második világháborús oldalkocsis motorkerékpáron Madeira szigetén: João, Panda, Karine és én.
Épp élvezni kezdenénk a kalandot, de alig teszünk meg ötszáz métert, João megállítja a motort. Poncha bár. Elkezdek vigyorogni és halkan odasúgom Karine-nek, hogy hosszú lesz az út hazáig, úgy tűnik, minden utunkba eső poncha bárnál meg fogunk állni. És valóban így történik.

(ezeket a fotókat az óceánról, a poncháról és rólam Karine Gonçalves készítette, hálás köszi értük.)

A hangulatunk igen hamar vigyorgós és oldott lesz, úgyhogy megtanítom João bácsinak, hogyan mondjuk mi magyarok, hogy „egészségedre”, aztán még hazáig sűrűn lesz is alkalma gyakorolni a frissen tanultakat… Ezzel kapcsolatban jegyezném meg, hogyan is van itt az „iszik-vagy-vezet” kérdése. Még friss voltam a szigeten, úgy másfél éve, amikor egy kis sör elfogyasztása után megkértek, vigyek el egy kocsit A-ból B-be. Én meg mondtam, hogy jaj-huhh-basszus, én sosem vezetek, miután már ittam. Mire kaptam egy hétmérföldes hahotát válaszul és közölték, hogy Madeirán senki nem ül autóba anélkül, hogy előtte ne ivott volna. Mondjuk, ha megnézitek a sziget szűk szerpentinjeit és az őrült módra közlekedő helyieket, nem is kérdés, hogy némi célzóvíz szükségeltetik a túléléshez.
Aztán persze ott a kérdés, hogy mi van, ha elkapnak a rendőrök. A véralkohol-szint határa 0,5, ami igen barátságos a magyar zérótoleranciához képest, de még ezzel együtt is előfordul, hogy a helyi sofőrök vonakodnak megfújni a szondát. Ilyenkor állítólag bevett szokás, hogy kedvesen megkérik a rendőrt, fújja meg ő először. Kérdés nélkül azonnal elenged.

A nap méltó zárásaként egy ilyen lélegzetelállító naplementét kapunk ajándékba és úgy zsinórban a negyedik poncha után szerencsésen megérkezünk. Megköszönjük João bácsinak az egyedülálló élményt és meghívjuk a teraszunkra, természetesen némi hozzáadott poncha csábító igéretével.

Comments