PORTUGÁL BÁRBEKJÚ
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben. Hatalmas köszi az eheti ajánlásért Neubauer Juditnak. Az úticélod: neked nem kell menned sehová. A tökéletes helyen vagy.)
Enni talán az egyik legjobb dolog az életben. Ráadásul kiváló ürügyet szolgáltat a barátokkal való találkozáshoz. Csak gondold végig, jó eséllyel felbukkan valahol a környéken valami finomság, amikor összeültök páran. Nem kell Michelin-csillagos ételnek lennie, a barátaim tudják, hogy szarul főzök és nagyra értékelik, ha nem égetem oda a melegszendvicsüket. De mivel nekem vannak a legnagyszerűbb barátaim, akár égetten is megeszik. Talán erről szól a barátság. Megenni a másik égett melegszendvicsét.
Az utolsó Sintrában töltött szombat estémen abban az óriási élményben volt részem, hogy egy végtelenül bohém és tökéletesen multikulturális vacsorát oszthattam meg néhány ismerősömmel. Ahogy Rejtő írja a Három testőr Afrikában című könyvében, “Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta. A gyalogos, az őrvezető és a géppuskás a padon foglaltak helyet, a hússaláta az asztalon, egy tálban.”. Csak nálunk a hússalátát percebes helyettesítette (erről később bővebben), a nemzetiségeket tekintve pedig volt köztünk német, kanadai, spanyol, portugál és magyar. És teljesen világossá vált, hogy ezek csak cimkék, amiket a könnyebb eligazodás végett aggatnak egymásra az emberek. Mert amikor arra került a sor, ugyanolyan teli szájjal tömtük magunkba a grillezett cukkínit, és pont ugyanúgy folyt le a kagyló leve az állunkra.
Az grillpartit este héttől terveztük, és Tim, a házigazdánk megkérte portugál szomszédainkat, hadd használjuk a grillsütő helyüket. Mi sem természetesebb, mint hogy ebbe belementek, de mivel a portugálok vendégszeretete nem merülhet ki ennyiben, így hát felajánlották a teljes udvarukat (sőt, a konyhájukat is, arra az esetre, ha fáznánk vagy eleredne az eső), hogy kényelmesen elférjünk és legyen terünk az éjszakába nyúló beszélgetéshez. Ám ez nem minden. Hétkor Tim egy zsák faszénnel felfegyverkezve csattogott át a szomszédba, hogy elkezdje begyújtani a tüzet, majd fél perc múlva ugyanazt a zsák faszenet szorongatva, mosolyogva tért vissza és közölte, hogy a tűz ég, sőt, lassan a parázs is alkalmas lesz a sütésre. Igen, a szomszéd bácsi már mindent előre előkészített, hogy nekünk ne kelljen vele bajlódnunk.
Lassan összegyűltünk a parázs körül és én rendkívül hálás voltam, hogy a grillezés férfimesterség, így legálisan felmentést nyerhettem mindennemű szakácskodás alól, csupán arra kellett koncentrálnom, hogy figyeljem a srácokat, ahogy alkotnak.
Már kellemesen mosolygósak voltunk a sörtől, mikor kisvártatva elkészültek a finomságok és asztalhoz ültünk. Az illatok kicsalogatták a szomszédokat is, akik csatlakoztak hozzánk a vacsira, hogy olyan igazi össze-vissza, szedett-vedett, mégis istenien tökéletes társaságot alkossunk. Mivel Portugália vidéki részein általában nem túl stresszesek az emberek, mi sem siettünk sehová, meg merem kockáztatni, hogy órákon keresztül ettünk. A vacsi második felvonásához Nuno hozott néhány tengeri finomságot, amiket aznap reggel szedett a közeli óceánpart sziklái mentén. Kisebb-nagyobb kagylókat, egy polipot és néhány sárkánykörmöt. Nem, nem írtam el. Sárkánykörmöt.
Na most ez a végtelen hülyén kinéző valami az egyik legjobb dolog, amit életemben ettem a tengeri herkentyű kategóriában. Néhány évvel ezelőtt egy gallíciai esküvő fotózása során volt olyan mázlim, hogy ebből a cuccból került a tányéromra, és akkor még meglehetősen barátságtalanul méregettem. Ötletem nem volt, mit látok, mint ahogy arról sem, hogyan és melyik részét kell elfogyasztani. Aznap este akkor már a sokadik trauma ért, kezdő herkentyűevőként. Elsőként farkasszemet kellett néznem egy rákkal, aki istenbizony egyenesen rám szegezte a tekintetét a tányérról. Meg kellett pöckölnöm, hogy biztos legyek benne, nem ő fog megenni engem. Aztán ki kellett hámoznom a páncéljából, ami nem kis kihívást jelentett, de azok a mennyei ízek minden erőfeszítést megértek. Ezek után jelentek meg ezek a sárkánykörmökre emlékeztető izék a tányéromon és először is azon kellett eltöprengenem, hogy vajon ők állatok vagy növények lehetnek. Emlékszem, eléggé tanácstalan voltam ebben a kérdésben.
Szerencsére az előképzettségem okán ezúttal némileg magabiztosabban fogadtam a kis lények érkezését (értsd: három percen át visítozva örömtáncot jártam, hogy hét év után ismét ehetek belőlük). A nevüket azonban elfelejtettem, és le kellett íratnom egy cetlire, hogy ezúttal megjegyezzem: percebes.
Állítólag veszettül drága fogás ez az éttermekben, ez pedig csak emelte különlegességét. Elképesztően jó érzés volt ráadásul, hogy nem vendéglőben rendeltük, hanem egy ismerősünk maga szedte számunkra frissen. Biztos vagyok benne, hogy már ettől a tudattól ízletesebbnek éreztem őket. Az elkészítésük egyébként végtelenül egyszerű (talán még én se rontanám el, báááár….): a tengervízben kell megfőzni őket, mindössze egy percig tart, míg feljönnek a víz tetejére és már készen is vannak. A grillen aztán átmelegítettük őket és már rájuk is vetettük magunkat.
Azért nem ártott átismételni, hogy pontosan hogyan kell enni őket. A kis karmocskák alatt meg lehet repeszteni a ‘száruk’ burkát, és kényelmesen le lehet fejteni a külső, gumiszerű réteget. A kis puhatestű állatka, aki belül lakik, pedig egyszerűen kiszippantható, majd hangos és elégedett nyammogással elfogyasztható.
És az ízük?! Körülírhatatlan. Túl olcsó megoldás, ha azt írom, meg kell kóstolni? Na jó, ha valahogy jellemeznem kellene, azt mondanám, percebest enni olyan, mintha megkóstolnád az óceánt. Nem, nem módosult tudatállapotban írom ezt, bármennyire is abszurdnak tűnik, a percebes esetében ez a leghelyénvalóbb megfogalmazás. Tényleg olyan, mint megkóstolni az óceánt.
