Praia mánia
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben. Hatalmas köszi Miska Misunak ezért a remek ajánlásért.)
Figyelem! A nyugalom megzavarására tökéletesen alkalmas képsorok következnek. Csak erős idegzetűeknek! Vérnyomás-ingadozás előfordulhat a bejegyzés olvasása közben, vérmérséklettől függően több különböző kimenettel: vagy annyira elkap a zen, hogy egy teljesen átszellemült nyugalmi állapotba kerülsz, vagy annyira felbosszantod magad, hogy épp nem vagy itt, hogy az egekbe szökik a pulzusod és már nyitod is a böngészőt repjegy után kutatni.
Viszont sok duma most nem lesz, inkább csak némi narráció a képekhez, és előre is elnézést. Ahogy a múltkori posztban (itt) már említettem, túlságosan gyönyörű ez a világ ahhoz, hogy folyton a számítógépe előtt üljön az ember lánya.
Rövid ismétlés: jelen pillanatban Portugália nyugati partvidékénél önkénteskedem, egy fotós mellett, aki egyben egy vendégházat is vezet. A legelső pillanattól lenyűgöz a táj szépsége, az óceán közelsége, a hullámok és a szél nyers ereje, a vad partok és a nyugi. Nagyjából öt perc sétára van a legközelebbi bícs, vagyis portugálul praia, szóval nagyon rossz itt nekem. Reggelente, ébredés után el is szoktam mélázni, milyen barátságtalan helyre keveredtem. Már megint.
Szóval elsőként szeretném bemutatni nektek a Praia da Aguda-t, egy apró kis tengerpart-szakaszt, amihez a meredek sziklafalban kialakított hosszú lépcsősoron végigtrappolva lehet eljutni. Abszolút megéri az erőfeszítést, amolyan titkos gyöngyszem ez a hely, így turistaszezonon kívül nem sokan keverednek erre, emiatt az egész hely atmoszférája teljesen más, mint nyár közepén, megmarad a varázsa csak neked, nem kell rajta osztoznod száz másik emberrel.
Dél felé indulva a parton, előbb-utóbb a csodás Azenhas do Mar partjára jut az ember (oké, újabb öt perc séta, szóval inkább előbb, mint utóbb), amiről néhány nyálcsorgatós képet már megosztottam múltkor (itt). Ha itt nem állsz meg, és hajlandó vagy további undorítóságoknak kitenni magad, sorban következik a Praia das Maças (vagyis az almák strandja – ne kérdezd, ötletem sincs, miért neveznek el egy partot erről a gyümölcsről), majd a Praia Pequena és a Praia Grande (a „kicsi” és a „nagy” strand). Ezekről nincs kép, mert szubjektív a blogom és nekem kevésbé tetszettek, mint a többiek, amelyekről van.
Tovább haladva a praiák földjén, rögtön elénk is ugrik a Praia da Adraga, egy újabb csodás homokos part, mindenféle változatos sziklaképződményekkel keretezve. Nyugati oldal, fúj a szél, mint a veszedelem, korbácsolja a hullámokat, és mesés. Szinte nem is akarsz továbbmenni a szárazföldi Európa legnyugatibb pontja, Cabo da Roca irányába, de aztán persze mégis elindulsz, mert vonz az ismeretlen.
A túraút maga is csodás, ami továbbvisz a part mentén, de amikor megpillantom a Praia da Ursa névre keresztelt bícset fentről, kihagy a lélegzetem. Csak állok ott fent, magasan, nézem, és nem hiszem el, hogy valódi. Mivel ehhez a parthoz nem vezet út, csak gyalogösvény, a lustább turisták elkerülik, nekem viszont tökéletes célpontot jelent. Nem is találkozom senkivel a parton, sem az odafelé vezető úton – bár be kell valljam, ennek részben lehet, hogy az az oka, hogy nem feltétlen a ‘hivatalos’ úton közelítem meg a strandot. Jó, hát tájékozódási antitalentum vagyok, de így legalább mindig izgalmas helyeken tévedek el, szóval valójában nem bánom. Erre a partra is lejutok valahogy, igaz, kissé sziklamászóssá válik a téma a végén, szóval tériszonyosok inkább ne az én beszámolómra hagyatkozzanak, biztosan van könnyebb út is.
Már sokszor említettem, hogy itt az Atlanti-óceán mellett eléggé kiszámíthatatlan az időjárás, tízpercenként tökéletesen megváltozik minden, így hát készülni kell nyárra-télre egyaránt. Teljesen normális, hogy naptejjel és esőkabáttal felszerelkezve indulsz útnak. Már amikor eszedbe jut, mert nem evidens az esőkabátot berakni a zsákodba szikrázó napsütésben, 25 fokban. Az evidenciáról alkotott véleményed persze megváltozik abban a pillanatban, amikor realizálod, hogy igen, az a felhő, amiből azt a rengeteg vizet látod aláömleni az óceán felett, az bizony épp feléd tart és mit van mit tenni, gyorsabb nálad, naná.
Természetesen sz.rrá ázok egyetlen szempillantás alatt, de legalább fütyörészve és vihorászva teszem, bármennyire is szeretném az időjárást hibáztatni, én voltam, aki nem pakolt esőholmit.
A frissítő zuhany után úgy döntök, hogy megszárítgatom magam a szélben, visszatérek hát a Praia da Adraga-ra, csuromvizes szerelésemben ázott verébként magamra vonom az arra járók kérdő pillantásait, de vállat vonok és magamban kijelentem, hogy ez az új atlanti-óceáni divat, mindenki tehet egy szívességet, akinek nem tetszik.
A bőrig ázásról pedig eszembe jut az Anna and the Barbies együttes számomra legkedvesebb néhány sora, amiben megfogalmazzák mindazt, amit tudok az életről, csak nálam sokkal jobban. Mutatom:
„Jó néha sötétben a Holdat nézni,
hosszan egy távoli csillagot igézni,
jó néha fázni, a semmin elmélázni,
tavaszi esőben olykor bőrig ázni,
tele szájjal enni, hangosan szeretni,
jó néha magamat csak úgy elnevetni,
sírni, ha fáj, remegni, ha félek,
olyan jó néha érezni, hogy élek.”
Az elmúlt 24 órában elég sok pontja teljesült, éjjel volt telihold-bambulás, csillagnézés, közben libabőr, természetesen a bőrig ázás a túra alatt, egy csakis teli szájjal elfogyasztott ebéd, khmmm… bizonyos pontoknál van némi lemaradásom, de ez meg az utazó élet velejárója, aztán a nevetéssel megint csak nincs baj, szerencsére a sírás ezúttal kimaradt, remegni azonban remegtem, ahogy lenéztem a sziklára, amin le kellett jutnom valahogy a partra. A legfontosabb viszont, hogy gyakorlatilag egész nap azt mantrázom magamban, mennyire imádok élni. Ez az élet, ez a szabadság, ez a millió csoda, ami elkísér az úton, kimondhatatlanul boldoggá tesz és nem tudok eléggé hálás lenni érte. Minden egyes pillanatban.
