Tőkehal, éjféli nap, fehér homokos partok – a Lofoten-sztori vol.3.
Ez a sorozat harmadik része. Az elsőt a kezdeti nehézségekről itt, a másodikat a vadonban élésről itt olvashatod.
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben. A zeneötletet ezúttal ismét Abonyi-Keszte Barbi adta, nagyköszi érte. Az úticél, ahová menjetek el Andrissal, ha Pontevedrát már meguntátok, úgyis ott van a közelben: Porto.)
Fura egy hely a sarkkörön túli világ. Bizonyos szempontból a végletek vidéke. Nyáron majd’ két hónapig nem bukik a nap a horizont alá, télen meg legalább ennyi ideig nem hajlandó felkelni. Az extremitások persze óhatatlanul arra is hatással vannak, aki odalátogat, saját határai felé tolva el mindenkit, aki hajlandó átadni picit magát Észak varázsának. Ahogy egy reinei kávézóban egy frissen megismert belga bácsi mondta nekem mosolyogva: “Lofoten nem arra van, hogy az ember csak meressze itt a seggét.” Volt vagy hetven.
Éjféli nap
Július eleje, összeakadok egy Lofotenen élő magyar sráccal az utamon, beszélgetünk.
– Andris, mikor mész vissza Magyarországra?
– Októberben. De ugye az tulajdonképpen már csak pár nap…
És igen, ha úgy vesszük, május vége és július közepe között mindössze egyetlen nap telik el: a napfelkeltét a következő naplementétől vagy másfél hónap választja el.
Ne úgy képzeljétek el a dolgot, hogy van szürkület. Nincs. Nappali világosság van délután kettőkor ugyanúgy, mint hajnal kettőkor. Kicsit meg is szédülhet ettől az utazó, sokan panaszkodnak alvászavarokra, még a norvégok közül is, akik délebbre, mondjuk Oslo környékén élnek és nyáron feljönnek északra nyaralni.
Hogy nekem nem volt ebből problémám, azt talán több okra is visszavezethető: 1) a sátor azért sokat lefogott a világosságból, 2) vittem szemtakarót magammal, csak feltettem és máris beleálmodhattam magam az éjsötétbe, és 3) nappal annyira kifárasztottam magam, hogy azonnal álomba merültem esténként. Hatásos trükk.
Arról már volt szó korábban, hogy a folyamatos világosság őrült klassz, mert félős lányok sem félnek egyedül utazni, ha nincs sötét. Úgyhogy ezúttal inkább arra térnék ki, milyen őrületesen menő elmenni megmászni valami klassz hegyet – éjfélkor.
Vagyok annyira szerencsés, hogy a lofoteni időm egy részét a spanyol Laurával és a grönlandi Christiannal tölthettem (róluk még később lesz szó az emberi találkozásokról szóló részben), néhány napra pedig Laura családja is ellátogatott a sarkkörön túlra. Kiváló alkalomnak tűnt felkerekedni hát együtt és betervezni egy éjféli túrát a Hoven nevű dombocskára (Gimsøya sziget).
Van, akit zavar, van, akit bosszant az éjféli nap, én imádtam, hogy mindig világos van. Bár ahhoz kellett idő, míg átláttam, hogy az éjféli nap bámulásához nem nyugat felé kell behelyzekedni, ahogy mérsékeltebb égövön teszi a naplementére vágyó, hanem északnak. A legjobb napkukkoló helyek tehát a szigetek észak felé nyitott részein találhatóak.
Csak mikor visszatértem Magyarországra, jöttem rá, hogy valójában mennyire hiányzott, nyáresti sötétség, a milliárdnyi csillaggal az égen. Meg a tücsökciripelés.
Az Atlanti-óceán és fehér homokos partjai
Karibi fíling az északi sarkkörön túl? Elsőre teljesen abszurd. Na jó. Másodikra is.
De nem ez az egyetlen abszurd dolog errefelé. Nyáron, ha a hőmérő higanyszála (hahh, régi szép idők, meg a múltból fennmaradt régi szép kifejezések) felkúszik akár 16-17 fokra és tombolni kezd a forró nyár, a norvégok dobálják le a ruháikat, veszik fel a fürdőruhát és mennek a bícsre. (Ismeritek azt a hülye viccet, ami valahogy úgy hangzik, hogy “Klassz volt az idei nyár. Egy szép keddi napra esett.” Na, ez Észak-Norvégiában egyáltalán nem számít viccesnek.)
A szép az egészben, hogy simán lehet annyira akklimatizálódni, hogy a hőségriadót már megfújod magadnak 19 fokban te is, ha pár hetet eltöltesz északon. Kisruha, klaffogós strandpapucs, kiskacsás úszógumi és lehet rongyolni a vízbe.
Ami szerencsére hűsítő: ha már épp kikészültél a majd’ 20 fokos elviselhetetlen forróságtól, szinte jólesik megmártózni a 11,6 fokos Atlanti-óceánban. Szinte.
Részemről négy hétig néztem a vizet, mire rá bírtam venni magam, hogy belerohanjak. Ahogy Anna – aki férjével lakókocsival járja a világot – mondta kendőzetlen őszinteséggel: “dús fakkolás” lehetett. Én szelíden úgy fogalmaznék, hogy az első velőtrázó sikoly utáni halk anyázásokat már alig hallotta valaki.
De a fehér homok mindent visz. A partok mentén ráadásul olyan botrányosan azúrkék az óceán, hogy nem bírod nem órákig bámulni. Csak csóválod a fejed, hogy ez hogyan lehetséges. Ha nem lenne olyan hideg, folyton emlékeztetned kellene magad, hogy nem a trópusokon vagy.
Ha nyúlcipőt húznál és a jószerencse Lofotenre vezérelne, a legszebb fehér homokos partok, amiket érdemes lehet felkeresned: Kvalvika / Moskenesøya sziget (itt a fehér és a sötét homokot mossa össze egy patak lélegzetelállító grafikus műalkotássá), Vik, Utakleiv és Haukland Vestvågøyán (Utakleiv éjféli nap bambulásához is ideális, mondjuk ennek megfelelően rottyon is szokott lenni tiszta időben), és Hov kicsi strandja Gimsøya szigetén.
Még két kis színes a homokos partokhoz:
1) egy nap a bícsen sétálgatva kagylók, csigák után kutattam, de nem találtam igazán szép darabokat. Mire visszaértem a sátramhoz, valaki ajándékul otthagyott mellette egy hatalmas, gyönyörű fehér csigát nekem. Annyira szépséges volt, hogy éreztem, ez csak átutazóban van nálam, és amikor később összebarátkoztam Kate-tel egy kemping mosolygós pincérnőjével, aki többek között világbajnok gofrival látott el, neki ajándékoztam. Valahogy tudtam, hogy igazából neki szánták, én csak a postás voltam.
2) Régi vágyam volt olyan helyen aludni, ahol a tenger/óceán mormolását hallom lefekvéskor. Tavaly Indonéziában volt először ilyesmihez szerencsém, vendégházban. Most viszont, a lehető legközelebb a parthoz, esténként a sátorból hallgatni a megnyugtató mormogást felért egy tucat relaxációs cédé végighallgatásával.
A természet drámája és a kristálytiszta tavak
Ahogy egy fiatal nő fogalmazott, aki felvett egy rövidebb fuvarra valahol Leknes magasságában: “Oslo környékén semmi dráma nincs a természetben. Itt van. Azért húz vissza a szívünk mindig.”
Valójában Lofotenen szinte kizárólag – jó értelemben vett – dráma van. Csipkés hegyek végeláthatatlan lánca emelkedik ki az óceánból, meredek hegyoldalakban birkák rohangásznak (és méltatlankodva néznek rád, ha miattad arrébb kell menniük fél métert), a zöld legelőket ivóvíz-tiszta tavak szabdalják, csak hogy véletlen se legyen unalmas a látkép, és az óceán végtelen kékje a semmibe vezeti a szemet.
Mindegyik sziget más, nem lehet azt mondani, ha egyet láttál, láttad Lofotent.
A szigetek neve egyébként ónorvégul hiúzlábat jelent, állítólag azért, mert az alakjuk arra hasonlít. Na most hiúzlábat látni a térképbe vagy nagyfokú kancsalságot igényel vagy egészen ittas állapotot. De a legvalószínűbb, hogy csak nekem nem elég merész a képzeletem ehhez. Mindenesetre szóljon, akinek megvan!
A rengeteg tó nem csupán azért praktikus, mert ivóvízként is szolgálnak – tényleg annyira tiszták a vizeik, hogy bátran lehet inni belőlük -, de pazar természetes spa lehetőség is rejlik bennük. Valahol az utazásom félideje táján volt alkalmam egy igazi szauna-élményt kipróbálni: még sosem szaunáztam úgy, hogy a 100 fokos melegből egyenesen egy tó 15 fokos vizébe lehetett csobbanni, hát most ez az élmény is megvolt. Közben persze esett az eső, de ez egyfelől hozzátartozik a Lofoten-életérzéshez, másfelől meg ha úgyis a víz alá merülsz, igazából tökmindegy.
‘In cod we trust’
(A kép kivételesen nem saját, mire én Henningsværbe értem, a házat, aminek az oldalán látható volt a rajz, már újrafestették. A fotót Jenny_JS készítette. Ő még időben érkezett.)
Lofotenen a tőkehal halászatának évezredes hagyományai vannak, így nem csoda, hogy egy utcai művész a klasszikus ‘In God we trust’ (vagyis kábé Istenben bízunk) mondást egy betűcserével aktuálisabbra (a tőkehalban bízunk) módosította, így ragadva meg a tőkehal-kultusz (skrei) lényegét.
A tőkehal szárítása ugyanis nemzeti sport arrafelé. A kihalászott elképesztő mennyiségű halat valamikor február magasságában kibelezés után, kettesével a farkuknál összefogva felakasztgatják hatalmas fa mászókákra, mint rendes katolikus a karácsonyfadíszt, és hagyják száradni június végéig. A klíma tökéletes ehhez, nincs fagy, de nincs is túl meleg, hogy megromoljon a cucc, a szél viszont folyamatosan szárítja a takaros sorba fellógatott halacskákat, így azok végül elvesztik súlyuknak kb. 70%-át. Ezután elképesztően sokáig eltarthatók és nagyon könnyen szállíthatók.
Ja, és annyira jellegzetes szaguk van, hogy pár száz méterről simán kiszagolod, hogy a közelben halat szárítanak. Ebben a különc halparfümben, magasra lógatott halfejek árkádja alatt sétálni pedig nyilván a romantika netovábbja.
(Folytatása következik.)
