Újratervezés
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben. Ezúttal Daróczi-Végh Petinek köszönöm a zeneötletet. Az úticél, ahová egyszer el kellene menned: Montenegró.)
“…de a törpök élete nem csak játék és mese…!” mondja baljóslatúan a narrátor a Hupikék Törpikék elhíresült főcímdalában, nekem pedig ez ugrik be, ahogy hozzálátok az íráshoz.
Az előző Mind the Map bejegyzésben írtam arról, mennyire fontos, hogy a bizalmukért cserébe megtiszteljük az olvasóinkat, követőinket az őszinteségünkkel, ennek szellemében most hadd meséljem el a legutóbbi nagy bukót, utazós életem első igazi hátraarcát, egy amolyan bátortintanyulas, gyors és lényegretörő megfutamodást.
Mi volt a terv?
Három hét barangolás a Kanári- és Zöldfoki-szigeteken, mielőtt megkezdem kéthónapos önkéntes munkámat Tenerifén, november elején. Naív és sztereotíp elképzelések pálmafákról, kaktuszokról, szikrázó napsütésről, jóképű vulkánokról, temperamentumos és vidám spanyolokról, valamint azúr óceánba szakadó sziklákról. Megspékelve a vággyal, hogy megmutassam a Kanári-szigeteknek olyan arcát, ami talán kevésbé egyértelmű (értsd: nem csak arra jó a hely, hogy egy hétig a strandon heverj és főtt rák színűre sülj), meg hogy bemutassam Zöldfokit, amiről átlag halandó még nem sokat tud.
És közben persze én is nyaralok egy kicsit, mert egész évben olyan helyeken jártam, ahol többet esett az eső, mint amennyit nem.
(helyiek beszélgetnek Gran Canaria egyik eldugott hegyi falucskájának egyik eldugott szegletében, a slow life jegyében)
Mi lett belőle?
Masszív mélyrepülés. Eltöltöttem egy hetet Tenerifén, az egyik nagy és népszerű Kanárin, miközben megszámlálhatatlan ráncos brit feneket láttam, puccparádét és turistacsapda luxust. Kerestem, annyira kerestem azt a másik arcot, amit úgy vágytam bemutatni, de nem találtam. Egyedül a sziget közepén magasodó vulkán, a Teide lenyűgöző közelségében engedtem fel egy kicsit, hogy szájtátva bámulhassam az egyébként teljesen kopár szigeten a buja fenyveseket, az ezerszínű vulkáni kőzetet és a szemérmesen ködbe burkolózó sziklaszobrokat.
Egy másik hetet voltam Gran Canaria-n, ahol béreltem egy autót, abban aludtam, így a szállás és a közlekedés gordiuszi csomóját is átvágtam egyszerre egy lendületes suhintással. De rettentően egyedül éreztem magam, nyaralni senki nem megy egyedül, nyaralni családdal, barátokkal, kedvesünkkel kell menni. Ráadásul kaptam a képembe egy jó adag afrikai homokot (kalima), ami masszív takaróként lepte be a szigetet, valamint 39 fokos hőséget szabadított ránk. Amikor Ramsesnek, újdonsült helyi cimborámnak szemrehányást tettem ezügyben, ő is csak széttárta a kezét, jelezve, hogy a helyiek sincsenek ehhez hozzászokva, az évnek abban a szakában átlag 22-24 fok a nappali hőmérséklet. Innen kész felüdülés volt átrepülni a 28 fokos Zöldfoki-szigetekre, ahol viszont már a reptéren elkezdtem úgy érezni magam, mint egy csapdába esett egér.
Azt tudtam, hogy azon a szigeten, ahová a nemzetközi járatok érkeznek, nincs semmi, leszámítva egy luxusszálloda-csíkot az óceánparton, de a terv az volt, hogy azonnal tovább is repülök és 3-4 másik szigetet bejárok, mielőtt visszatérek Kanárira. Csakhogy. Egyetlen szigetre átrepülni 110.000 forint lett volna (nem, nem írtam el a nullákat), vagy komppal 24 óra oda, ugyanennyi vissza, 50 ezerért. A következő szigetre ugyanennyi. A szállásárak az egekben, a kajaárak az egekben, hamar kiderült, hogy a legkisebb bukót azzal nyelem be, ha a lehető leghamarabb meglépek a Zöldfoki Köztársaság vendégszerető (értsd: bucira duzzadt zsebbel érkező turistákat szerető) közegéből. A bibi az volt, hogy a három nappal későbbi járatra már nem volt hely, tehát úgy tűnt, egy teljes hetet kell eltöltenem a nihilben, ahol úgy éreztem, egy napot sem bírok. És itt csapódott rám az egérfogó. Másik szigetet nem volt lehetőségem meglátogatni, az eredeti szigeten nem akartam maradni, viszont meglépni sem tudtam róla. Csatt.
(random, de tipikus kanári kapu / Artenara, Gran Canaria)
Hol rontottam el?
Meglepően sok helyen.
Hiba 1: nem az utazás igazi vágyával indultam el, csak bizonyos okok miatt mihamarabb le akartam lépni Budapestről, majdnem mindegy volt, hová.
Hiba 2: viszonyítottam az előző utazáshoz. A vad és zabolátlan Lofotenhez, a zöld ezer árnyalatához, a szabadsághoz, a túrákhoz, a sátrazáshoz, az emberekhez, az élményekhez. De ez a hasonlítgatás semmi máshoz nem vezet, csak elvárásokhoz, amik meg általában csalódásokhoz.
Hiba 3: nem néztem utána rendesen a helyeknek. Zöldfokira megérkezve, a reptéren a vám után egy helyi arc minden frissen érkezettet a Neckermann és Thomas Cook feliratú standok felé terelgetett. Mikor közöltem, hogy nekem egyik se, mert egyénileg utazom, fennakadt a szemöldöke. Hasonló jelenet játszódott le a turista információnál: beléptem túracuccban, kendővel a fejemen, hátizsákkal, sátorral, olcsó szálláslehetőséget kutatva, a helyi Mancika pedig – pár pillanatig elidőzve a külsőmön – sajnálkozva közölte, hogy ez itt nem Thaiföld. Ide nem járnak hátizsákosok, nincsenek igazán olcsó szállások, ez itt egy luxus nyaralóhely.
Hiba 4: ami hiba 3-ból egyenesen következik: a szabadság mámorító illúziójának ködében nem foglaltam le előre minden egyes repülőjegyet és nem gondoskodtam szállásról. Durva anyagi bukta lett belőle.
Mi lett a megoldas?
A békémet kedves ismerősöm, Ildikó hozta el, egy őszinte üzenet formájában. Kényszerű Zöldfoki magányomban volt időm töprengeni, és kitalálni, hogyan tovább. Ildikó segített meglátni, hogy sokszor nagyobb bátorság kell kilépni egy rossz helyzetből, mint benne maradni. Hogy beismerni, hogy rossz döntést hoztunk és módosítani nem jelent kudarcot, vagy megfutamodást. És még valami nagyon fontosat írt, ezt szó szerint idézném, mert azóta is sokszor előveszem gondolatban: “Ha most beleélem magam a lelkivilágodba, és hozzáteszem azt a kb. 25 évet, amivel többet éltem nálad, azt mondom, ha szarul érzed magad ott, akkor gyere el! Ne vesztegess egy percet se olyan helyzetekre, amik nem hozzák a várt örömöt.” És ez billentette el a dolgot. Eldöntöttem a következő pár lépést és onnantól az élet is besegített mindennel. Elhatároztam, hogy hazajövök, probléma nélkül vissza tudtam mondani az önkéntes helyemet (ez okozta a legnagyobb lelki tusát), és simán találtam olcsó repjegyeket vissza Budapestre. Így találtam magam három hónap helyett három hét után ismét itthon.
(naplemente Puerto de las Nieves óceánpartján / Gran Canaria)
Mit nyertem mindebből?
Tapasztalatot, haha. De viccen kívül: rengeteget. Ildikó olyan ívet látott meg az életemben, amit sem a hozzám legközelebb állók, sem én nem. Rámutatott, hogy a norvég elvonulásom olyan lelki és fizikai erőpróba volt, olyan sok tapasztalattal gazdagított, ami után már valószínűleg nem lehet ugyanott folytatni, ahol előtte voltam, és egy hostelbeli ágyért cserébe vécét pucolni. Pláne nem olyan helyen, ami nem inspirál. Hogy a fejlődésnek íve kell legyen, és ez most visszafelé hajlik.
És ebben nagyon igaza volt. Mert igazából ezért nem találtam a helyem egész végig. Csak nem tudtam. A döntésem után viszont ismét színes, szélesvásznú lett az élet. Újra visszakaptam azt az optimista, vidám, laza, szabad Melit, akit nagyon szeretek. Tele vagyok ötletekkel és tervekkel, és a következő hónapokban azon leszek, hogy a biztonság és a szabadság utáni vágyamat, valamint a fotózás és az utazás iránti szenvedélyemet összegyúrjam egyetlen nagy álomban, és újra szintet lépjek.
(A bejegyzések és a blog összes fotója: Egyed Melinda /mind-the-map.com)
