Egészséges fű és vadvirágok a biciklin – a Lofoten-sztori vol.4.
Ez a negyedik rész. Az eddigieket itt tudod elolvasni: 1. rész, 2. rész, 3. rész
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben.)
A holland minta
Az első lofoteni éjszakai pihenésemhez egy csodaszép tó partján, nagyjából a semmi közepén vertem fel a sátrat. Reggel nyújtózkodva kelek, ahogy kihúzom a sátor cippzárját, arcon simogat a napsütés. Villámgyors fürdés a tóban, kis vacogás, melegedés.
Aztán egy velőtrázó sikoly. Annyira a gondolataimba merültem, hogy nem vettem észre, hogy valaki egész közel jött hozzám, és mire megszólított, akkorát ugrottam, hogy bizonyára szétröhögte volna magát minden rénszarvas, ha arrafelé a rénszarvast nem csak kolbász formájában lehetne látni.
Az ijesztgetőt Nico-nak hívták, Hollandiából indult egy éves Európa-körüli útra és épp azt az isten háta mögötti helyet nézte ki magának pihenésre, amit én. Kiderült, hogy 27 kg (!) a hátizsákja – amin én azóta csodálkozom, nekem a 12-14 kiló is elképesztő teher volt az elején -, valamint hogy ennek nagy részét a horgászfelszerelése teszi ki. A praktikus dolgok megtárgyalása után (még minden tanács jól jött, nagyon kezdő voltam) egy gyémántként szikrázó élettapasztalattal látott el búcsúajándék gyanánt: “Meli, hetente egyszer egészséges füvet szívni.”
3,000 km gyalog
Catherine-nel a második Lofotenen töltött estémen találkoztam, a legviccesebb nevű norvég halászfaluban, Å-ban. Ez egyébként a norvég abc utolsó betűje, és azért kapta a település ezt a nevet, mert utolsóként csücsül Moskenesøya sziget legnyugatibb részén.
A csajszi fogta magát és egy apró hátizsákkal elindult Nordkapptól (Norvégia legészakibb része), hogy végiggyalogoljon az országon, le egészen délre. Segítek, az olyan 2,500-3,000 kilométer, attól függ, mennyit kalandozik közben. Gyalog. Egyedül. Nőként.
Azon túl, hogy mennyire elképesztő ez a teljesítmény, nekem egy csomó mindent tanított, legfőképpen azt, hogy az élet pont annyira bonyolult, amennyire elbonyolítod. Könnyebb volt a hátizsákja, mint az enyém, egyetlen terepfutó cipőben gyalogol végig, ha vizes lesz, vizes lesz, majd megszárad. Váltópapucs?! Ugyan már! Ha meg elkopik a talpa, vesz másikat valahol. Velem ellentétben, aki folyton másfél littyó vizet cipeltem magammal, ő fél liternél többet sosem, úgyis lépten und nyomon akad egy forrás, amiből lehet inni. Ha épp nem rózsavíz illatú a teste, nem túlságosan érdekli már, ez a testmozgás velejárója. Az egyetlen luxus, amit néha megengedett magának, egy-egy doboz sör volt az út során.
Nekem azidőtájt a legnagyobb parám az eső volt, úgyhogy nyilván megkérdeztem, mit csinál, ha esik. Erre is a lehető legtermészetesebben válaszolt: alszom. Ha esik, ki sem kelek a hálózsákból, nincs értelme. Kivárom, míg eláll. (Ez számtalanszor eszembe jutott később az utam során, a nagy esőzéseknél.)
Azóta már minden bizonnyal sikeresen teljesítette a saját maga elé kitűzött célt, a kitartását látva efelől szemernyi kétségem sincs.
A sport hiánya
Épp a Mannen nevű puklit másztam meg egy kellemes délután, ahonnan botrányosan szép kilátás nyílik Hauckland fehér homokos partjára (Vestvågøya szigetén). Nagyjából egyszerre értünk fel három másik lánnyal, és a kutyusukkal. Mivel csak mi voltunk odafent, nyilván hamar beszélgetni kezdtünk, és hát még nőként is rácsodálkoztam, mennyire szépen sportosak ezek a lányok. Na most ez nem teljesen szokatlan, Norvégiában majdnem minden nő született outdoor istennő, de még ezzel együtt is feltűnő volt a dolog. Én meg nem vagyok szégyenlős, némi nyilvánvaló pozitív irigységgel a hangomban egyszerűen megkérdeztem, mit sportolnak, hogy ilyen izmos a testük.
– Hát… úgy semmit igazán.
– Na jó, hát ne hülyéskedj már, most is itt vagytok egy hegy tetején…
– Jó, oké, hát túrázni azt szoktunk. Meg persze futunk, de itt mindenki fut. Szoktunk télen korizni meg síelni, nyáron meg evezni. Ja, igen! És mindhárman ugyanabban a focicsapatban játszunk, kicsit fociőrültek vagyunk, azért is hívják a kutyusunkat Messinek.
Hagyok időt. Ilyen, amikor a norvég csajok úgy igazán nem sportolnak semmit.
Á
zott egér
Negyedik napja szakad az eső, én meg közben kifogyok minden élelmemből. Két választásom van, vagy éhezek és várom, hogy elálljon az eső, vagy eljutok valahogy egy boltig (a legközelebbi 15km-re van). Utóbbi kilátástalannak tűnik, tehát nyilván azt választom. Jó, kimegyek az orkánba, stoppolok, gondolom elszántan, bár közel s távol sehol egy autó. Várok. Ilyen időben a világ pöckén ugyan kinek is lenne kedve csak úgy kocsikázgatni?! Jogos. Várok tovább. Ázom. Fázom.
Kisvártatva két fényszórócsóva kezdi halványan bevilágítani az esőtől csillogó utat. Innentől minden olyan, mintha egy filmben történne. Kiteszem a kezem, a kocsi megáll, nyilvánvalóan megszánják az út szélén álldogáló ázott egeret. A világ legkedvesebb két nagymamakorú nénije ül az autóban, végignevetjük az utat, mert sírni nem érdemes. Annyira tetszik nekik a hozzáállásom, amivel kinevetem a helyzetet (idáig hosszú út vezet, de erről később), hogy nem csak hogy a szupermarket ajtajáig visznek a kocsival, hanem még kb. 5,000 forintnak megfelelő norvég koronát is adnak, hogy vegyek magamnak valami finomat. Öt perc kilátástalan harc után elfogadom az ajándékot, és a bevásárlásom fénypontja, mikor a világ legboldogabb embereként veszem le az eszetlenül drága dinnyés-maracujás joghurtot a polcról, amihez különben hozzá sem nyúltam volna.
Étel pipa, de még valahogy vissza kell jutni a sátorhoz. Újra ázott egér üzemmódban kezdek stoppolni, azonnal megáll az első autó, egy ötvenes, de velem egyidősnek kinéző nő ül benne, akinek annyira elege lett a napok óta szakadatlan esőzésből, hogy elhatározta, ő így is elmegy most már túrázni, mert nem bírja az otthon ülést. Beszélgetünk, nevetünk, nem is arra lenne dolga, amerre a sátram van, de elvisz. Majdnem elbőgöm magam a jóságától. Aztán kicsit később meg is teszem. Amikor megérkezünk a sátorhoz, bemutatom neki az otthonomat, ami négy napja ázik az esőben, megrogyva szegény, de még tartva magát, alatta mocsár, benne hideg pára. A nő csak rám néz, megkérdezi, hogy én tényleg itt laktam-e az elmúlt négy napban, és amikor mosolyogva azt válaszolom, hogy ez a sátor a bástyám, megvéd esőtől, széltől, mindentől, jobb helyen nem is lehetnék, akkor felajánlja, hogy lakjak nála pár napig, csak amíg megszárad mindenem. Akkor ismerjük egymást nagyjából húsz perce. És hát itt törik el a mécses végleg. (Persze maradtam a sátorban és másnap reggel elállt az eső.)
Elképesztő, hogy mennyi segítséget kaptam a helyiektől. Mindig, amikor szükségem volt rá. Épp, úgy, ahogy kellett. Végtelenül szerencsésnek érzem magam, képtelen vagyok szavakba önteni, mennyire hálás vagyok mindezért.
Workout completed
A Festvågtinden (gyönyörű hegycsúcs Austvågøya szigeten) tetején ücsörgök, amúgy istenesen elfáradva a hosszú és kvázi függőleges mászástól, élvezem a csendet és a felülmúlhatatlanul szép kilátást Henningsvær halászfalvának apró színes házaira. Lassan csillapodik a hevesen dobogó szívem, normális ütemre áll vissza a légzésem, és a szuszogásom se olyan hangos már, hogy a szomszéd szigeten élők is hallják. Átadom magam a pillanatnak, egyesülök az univerzummal, kiürülök, feltöltődök, szóval minden megtörténik, ami általában meg szokott történni valami mesés sziklának a tetején ülve.
Egyszer csak néhány fős középkorú társaság érkezik, vigyorogva, és nem tudom nem észrevenni, hogy összehasonlíthatatlanul kevésbé köpik ki a tüdejüket, mint én, mikor felértem. Akár a kőszáli kecskék, csak úgy felszökkentek a csúcsra. Épp a kondimon kezdenék filozofálgatni, amikor a természet végtelen csendjét az egyik férfi telefonjának hangszórójából érkező, ismerős női hang szakítja félbe, és azt mondja: “workout completed”. Annyira szürreális a szituáció, hogy mind összenézünk és teli torokból egyszerre vihogni kezdünk, mint az infantilis óvodások.
N
ature is free
Aki Norvégiába készül, az jól teszi, ha gyűjtöget előtte kicsinykét. Bemész egy boltba és szívszélhűdéssel rögtön ki is fordulsz az árak láttán. Én egyszer gyanútlanul beültem egy korsó sörre egy kocsmába, nem kifogás (neeem), de nagyon esett az eső kint. Amikor a pultos srác elkérte a 3,000 jó magyar forintnak megfelelő norvég koronát, megfordult a fejemben, hogy egyszerűen visszaadom a korsót. Megittam, de esküszöm, minden kortynál számoltam, hány eurós volt..
Aztán egyszer valami stoppolás közben beszélgettünk egy helyi sráccal, és a hosszan magamban hordozott sérelem kibukott belőlem – de legalább gazdagabb lettem egy vitathatatlan bölcsességgel:
– A te országod iszonyúan qrva drága.
– Ez igaz, de a természet ingyen van.
Tündérek kempingje
Már órák óta szemezek egy sütivel és némi meleg teával egy kempingben, de mivel mindkettő önmagában is eszetlen drága, így marad a sóhajtozás. De azért oda-odakacsintok a sütik felé és ronda irigykedéssel nézek mindazokra, akik betérnek és a világ legtermészetesebb módján költenek el mondjuk 5-6 ezer forintot sütire meg teára.
Olyan szar idő van és annyira nyafi vagyok, hogy pár óra nyálcsorgatás után végül is dühödten elhatározom magam, “engem-most-már-nem-érdekel-mennyibe-kerül-akkor-is-eszek-egy-sütit-a-jó-büdös-életbe-már”. Kimegyek a mosdóba, és mire visszajövök, az asztalnál, ahol ültem, egy csodás gofri vár egy bögre meleg teával. Magic.
Szóval ilyen Kate. A világ egyik legigazibb tündére. Folyton mosolygós, vidám, optimista, azonnal egy húron pendülünk. Összebarátkozunk. Elmeséli, hogy ahol ő él, északon, Finnmark-ban, telente annyi hó esik, hogy reggelre néha nem csak a házak ajtaját torlaszolja el, hanem az ablakokat is. Olyankor se ki, se be. Hogy mit csinálnak?! Telefonálnak az ismerősöknek, hogy jöjjenek ellapátolni a havat az ablak elől…
Amikor elköszönünk, kis útravaló egységcsomagot küld velem. Tudja, hogy túrázni indulok, így csomagol nekem lazacos és sonkás szendvicset és természetesen a híres gofriból is készít mellé. Mondanom sem kell, hogy ilyen finomságokat egész utam során nem engedtem meg magamnak, szóval aznap, a hegy tetején ülve sokszorosan én voltam a legboldogabb lány a földön.
De meghatottságomban végül csak este bőgtem el magam, amikor kinyitottam a ‘Meli ❤’ feliratú borítékot. De ez már maradjon az én titkom. Meg Kate tündéré.
Miss Lofoten Július
Forró (19℃) júliusi nap, a Laurától kölcsönzött bringára pattanok fel és megcélzom a Tjeldbergtind, az egyik hívogatóan magasodó hegy csúcsát (meg kellett néznem a nevét pontosan, ezek a norvég nevek nem túl bolondbiztosak. Én valahogy így emlékeztem elsőre: Tsendenjergenbörgenbringentinden). Egy árva lélekkel nem találkozom felfelé menet, élvezem a magányt, gondolataimba mélyedve kapaszkodok fel a hegy kevésbé nyilvánvaló oldalán. Fent isteni a kilátás, üldögélek egy darabig, élvezem, legeltetem a szemem a semmihez nem fogható lofoteni tájon.
Aztán egyszer csak kedvem támad egy képet elkészíteni. Nem vagyok exhibicionista, de elképzelek egy fotót, amin része lehetek valamiképp ennek a lenyűgöző tájnak. Körülnézek alaposan, ezen a képen ugyanis nem túraszerkóban tervezek rajta lenni. Sehol senki, sima ügy, leteszem anyu kis kompaktját az egyik sziklára, beidomítom, hogy időzítve kattanjon, bugyira vetkőzök, kiállok a sziklaszirtre, hajamba kap a szél, kitárom a karjaimat, és míg várok a gép időzítőjére, átadom magam a szépnek. Aphrodité gyenge kezdő hozzám képest. NYILVÁN ebben a szent pillanatban kezd el valaki huhogni pár méterre tőlem. Mint egy előre kiszámítható, nagyon szar, zsé kategóriás filmben. Azon nyomban próbálok rejtőszínt felvenni és belesimulni a sziklába, de addigra már mindegy. Mire a pasas felér, felkapkodom a ruháimat és iszonyatosan elkezdünk röhögni. Köszönés helyett csak annyit mond, nem sűrűn fordul elő vele, hogy felmászik egy hegy tetejére és nem csak a szép kilátás a jutalma érte, hanem egy (többnyire) meztelen nő is.
Kicsit még beszélgetünk, szóba kerül többek közt, hogy a túraút elején hagytam a bringámat, mert eltévesztettem az ösvényt. Aztán elköszönünk és ki-ki megy a dolgára.
A biciklihez érve aztán újabb meglepi ér: a férfi megkereste és színes vadvirágokkal díszítette fel a kormányt és a csomagtartót. Hát most vagy az van, hogy eszetlen jó seggem van, vagy ez az ember már nagyon-nagyon rég látott nőt közelről.
(Sajnálatos módon egy helyen épp fényt kapott a negatív, de azért csatoltam a fotót. Szerencsére a biciklis képet nem érte baj.)
