Új fejezet – Madeira
(Hallgasd a zenét a bejegyzés olvasása közben. Ezúttal a nagyköszi Barják Pirinek jár az ajánlásért. Az úti célod: Madeira szigete, hát mi más?! Várlak szeretettel!)
– Figyu, Beu, ha megvan neked a “Hogyan költözzünk idegen országba – hülyéknek” című könyv a polcon, légyszi gondolj rám, most jól jönne.
Hát így kezdődött.
Na jó, nem teljesen. Valamikor pár hónapja, egy félresikerült kanári-szigeteki utazást követően hazamentem Magyarországra, és úgy döntöttem, jó lenne két év utazgatás után most már valahol kicsit megtapadni.
Gondolkodtam, hol lehetne ez, és arra elég hamar rájöttem, hogy nem otthon. De akkor hol?! Heteket töprengtem át, néha már a dühöngés határáig hergeltem magam, aztán elengedtem a kérdést, és egyik reggel úgy ébredtem, hogy kiköltözöm Portugáliába, Madeira szigetére. És így lett.
Persze azért ez nem volt ennyire egyszerű. Tavaly decemberben eljöttem ide tíz napra, couchsurfingeltem, fotóztam, barátkoztam és próbáltam érezni a helyet úgy, ahogy előtte nem.
Aztán a szmötyis magyarországi januárban jöttek a szokásos kétségek, hogy mégis mi a búbánatos öreg ördögért akarok én már megint mozdulni, épp megszoktam, melyik oldalon van az ágy mellett az éjjeliszekrény, most megint cuccolok. És minden elindulás előtt ugyanattól félek, amitől valószínűleg mindenki: az ismeretlentől. Hiába tudom, hogy semmi értelme, mégis hatalmába kerít, hogy maradnék a jól megszokott kis langyospisi nyugiban. Ráadásul kétségeim lettek afelől, hogy valójában mit keresek és hogy azt hol is találom. Éreztem, hogy nincs meg az egyensúlyom és néha értelmetlennek tűnt minden.
Közben meg paradox módon egy csomóan engem irigyeltek, titkon vagy kimondva. Mert kifelé ebből csak annyi látszott, hogy itt egy vagány csaj, aki fogja magát és kicuccol Portugáliába, az Atlanti-óceán közepére egy kis szigetre, béklyók és elvárások nélkül. Hogy van merszem meglépni, amiről sokan álmodnak, de nem teljesítik be az álmukat. Hogy megyek a szabadságom és a vágyaim után. Én meg otthon szűköltem a kanapé alatt és viaskodtam a démonjaimmal.
Aztán amikor ebben az érzékeny időszakban a leendő lakótársam az indulás előtt öt nappal jelezte, hogy ő mégsem költözik Madeirára, komolyan fontolóra vettem, hogy visszacsinálok mindent és nem megyek sehová. Ha bizonytalanok vagyunk, mindenben útmutató jeleket keresünk és ha nagyon keressük, találunk is, amikbe aztán vidáman bele lehet magyarázni bármit, ami épp a céljainknak megfelel. Ez esetben a vágyott megfutamodáshoz azt, hogy “NAAKKORnem-megyek-én-sehova-b@sszamegaló”.
De nem vagyok az a megfutamodós alkat, szóval az indulás előtti napon ott álltam tanácstalanul az albérletem nappalijában, néztem azt az igazán nem sok cuccot, amivel együtt éltem eddig és csak a fejem vakartam, hogyan is lássak neki szortírozni, mi maradjon és mi jöjjön velem. Ekkor merült fel a kérdés, hogy van-e erre már valakinek kész forgatókönyve, amit csak elolvasok és voilá, összepakoltam.
Nyilván óriási meglepetés lesz, bár kicsit fájó: erre nincs recept. Tehát én se tudom most megírni. De azért leírom az egyik barátomtól érkező végtelenül hasznos tanácsot, okulásul, így hangzik: Meli, a külföldre költözéshez egyetlen dolog kell csak: rengeteg pénz.
Végül én úgy döntöttem, hogy a minimalizmus jegyében egy repülőre feladandó poggyászba beleteszek mindent, amiről úgy gondolom, szükségem lehet a későbbi életem során, egy kézipoggyászba pedig a fényképezőgépeimet és a laptopomat, aztán jól belevigyorgok az ismeretlen jövő arcába.
Hogy mi lett a válogatás eredménye, itt láthatjátok. Egy rakat ruha hidegre, melegre, sporthoz, otthonra, csinibe, túrabakancs, papucsok. Személyes apróságként egy táblácska, amit az egyik legkedvesebb barátnőmtől kaptam sok éve, valamint a kedvenc almazöld Bialetti kotyogós kávéfőzőm. Praktikumként néhány jegyzetfüzet, könyvolvasó, iratok, pénz, pár higi cucc, az esetleges későbbi utazásokra gondolva pedig egy sátor, derékalj és hálózsák.
A pakolásnak ezen a pontján már igen jó hasznát vettük Apu ötvenfokos meggy “üdítőitalának” (innen is puszilgatom a kezeit, amivel magozta a meggyet hozzá). A pálinka ugyanis rendkívül kompetens tanácsadó, pillanatok alatt segít eldönteni minden kérdést.
Aztán a reptéren ülve kicsit elgondolkodtam: most hátrahagyom a szüleimet, a barátaimat, az eddigi életemet, a megszokott dolgaimat, a megszokott városomat és átcuccolok egy szigetre, ahol nem tudom, mi vár és egyáltalán, fogalmam sincs, mi fog velem történni.. Nem kellett sok hozzá, hogy vigyorogva rájöjjek, pont ezért megyek.
Pokolba a konvenciókkal, az élet úgyis mindig dobja, amit kell, ha valamit nagyon szeretnénk. Itt vagyok tehát Madeirán, bár már az érkezés sem volt egyszerű: ezen a szigeten amúgy sem könnyű landolni, de ezúttal combos oldalszél süvített le a hegyekből, ami az álmoskönyv és a pilóta szerint sem volt olyan jó hír. Szóval az első leszállási kísérletünk nem sikerült, és mikor a pilcsi este tízkor közölte, hogy ha másodszorra sem megy, repülünk vissza Lisszabonba, lett némi visszafogott vinnyogás és kevésbé visszafogott visítozás a gépen. Végül épségben leszálltunk, ami hatalmas szerencse, mert azóta itt 60-80 km/h-s széllökések vannak, napok óta tartó trópusi eső és sorra törlik a szigetre érkező és innen induló repülőjáratokat. Se ki, se be.
Nincs tehát ok panaszra, elég drámaian indul életemnek ez az új fejezete. Remények, kétségek, kiváncsiság, öröm és hiányérzet különös egyvelege kavarog bennem, miközben a vígan pattogó tűz mellől nézem a kint harmadnapja szakadatlanul hulló esőcseppeket. De legalább újra érzem, hogy élek!
